A kép alatt ez állt: „Benedek születésnapját ünnepeljük szűk családi körben ❤️”
Réka úgy meredt a kijelzőre, mintha egy távoli, idegen világba pillantana bele egy távcsövön át.
Ünnepelnek. Nevetnek. Egy asztal körül ülnek. Hol van akkor a műtét? Az infúziók? Az intenzív osztály, a szigorú orvosi utasítás, hogy kerülni kell minden izgalmat?
Próbálta nyugtatni magát: talán már túl vannak rajta. Lehet, hogy ez a felépülés időszaka. De a fotó aznap készült – ezt világosan jelezte a dátum.
A kétely lassan, alattomosan kúszott fel benne, mint egy dagály. Nehéz volt és fullasztó.
Másnap a szokásosnál korábban indult dolgozni. Nem azért, mert dolga akadt – egyszerűen nem akart otthon maradni. Nem akarta látni Gergő zárkózott tekintetét, és hallani az újabb kitérő választ: „Majd elmondok mindent, ha rendeződnek a dolgok…”
Este azonban megszólalt a telefon. Tímea hívta, és szinte hadarva mondta:
— Rékám, képzeld, összefutottam az anyósoddal! Egy autószalonban volt. Márknak vesz kocsit. Valami csinos külföldi márka, állítólag születésnapi ajándék!
Réka először nem is fogta fel. Autószalon. Külföldi autó. Márknak. Márk Gergő öccse. A gyomra összerándult.
Műtét? Ajándék? Új autó?
Vacsoránál nem kezdett jelenetet. Csendben elővette a telefonját, és megmutatta Gergőnek a közösségi oldalon talált képet. Márk egy vadonatúj Volkswagen előtt pózolt, elégedett mosollyal.
— Réka, próbáld megérteni… Márk összetörte a régi kocsiját. Teljesen maga alá került. Anyu szerint segíteni kellett neki. Ez is egészség kérdése… lelki egészség…
— És a műtét? — kérdezte halkan, de jeges hangon.
— Visszaadjuk… később… tényleg…
Abban a pillanatban minden a helyére kattant benne. A közös számlájuk nem a bizalom jelképe volt. Inkább egy kimeríthetetlen forrás, amelyből bárki meríthetett — Ilona, Márk, bárki. Csak éppen ő nem számított. És ő nem volt hajlandó többé úgy tenni, mintha ezt nem látná.