Réka mindig józan gondolkodású nőnek tartotta magát. Nem ábrándozott, nem hitt a mesés fordulatokban, és sosem hordott képzeletbeli rózsaszín szemüveget. A szerencsében nem bízott, a következetességben és a kitartó munkában annál inkább. Fontosnak tartotta, hogy legyen félretett pénzük nehezebb időkre. A férjével, Gergővel ebben is egyformák voltak: két szorgos hangya, akik közös erővel cipelik a terhet a saját kis fészkük felé. Dolgosak voltak, kiegyensúlyozottak, kerülték a jeleneteket. Az a fajta házaspár, akik a fényképeken egymás kezét fogva mosolyognak; a kertjük rendezett, az otthonuk meleg és barátságos.
Minden szépen alakult volna, ha nincs a „közös számla”. Az ötlet akkor született, amikor elkezdtek spórolni a nagy álmukra: egy szerény házra az erdőszélen.
– Hiszen mindenünk közös, Rékám – mondta akkor Gergő, és gyengéden átölelte a vállát. – Legyen a megtakarításunk is az. Egy család vagyunk.
Olyan szeretet volt a hangjában, hogy Rékának eszébe sem jutott kételkedni. A fizetés ment a számlára. A jutalom is. Ő még arról is lemondott, hogy új csizmát vegyen, csak hogy több maradjon. Gergő pedig nem vett új horgászbotot.
Ilona, az anyósa, kissé lekezelően figyelte a tervüket.
– A pénznek forognia kellene – jegyezte meg. – Ti meg csak gyűjtögetitek, mintha még gyerekek lennétek, akik a perselybe dobálják az aprót.
Réka ilyenkor csak megvonta a vállát. Nem számított más véleménye. A lényeg az volt, hogy ők ketten összetartanak.
Egyik este azonban Gergő úgy lépett be az ajtón, mintha ólomsúly húzná a vállát. Az arca komor volt, akár egy borús februári égbolt.
– Mi történt? – kérdezte Réka óvatosan.
A férfi habozott, mintha engedélyre várna, hogy kimondhassa.
– Réka… anyának sürgős szívműtétre van szüksége. Komoly a helyzet. Én pedig… már elutaltam a pénzt. Szinte az egészet.
Réka torkában megakadt a levegő.
– Istenem… hát persze. Miről beszélünk? A pénz nem számít. Az édesanyád az első.
És abban a pillanatban még valóban így is gondolta.