Réka odalépett hozzá, átölelte, és az arcát Gergő mellkasához szorította. Nem szemrehányás kavargott benne, hanem nyugtalanító aggodalom. Az anyósa nem vette fel a telefont, a férje pedig azt ismételgette, hogy Ilonának most csendre és teljes nyugalomra van szüksége. Réka próbálta meggyőzni magát: így helyes, a felépüléshez béke kell.
A beszélgetés után Gergő mintha még görnyedtebben járt volna-kelt volna a lakásban. Szótlan lett, befelé forduló, és egyre többször maradt bent túlórázni. Réka nem akarta faggatni. Ő maga is pattanásig feszült idegállapotban élt, mintha láthatatlan áram futott volna végig rajta. Néha az éjszaka közepén riadt fel: mi van, ha komplikáció lépett fel? Ha a műtétet el sem tudták végezni? Vagy épp ellenkezőleg – már túl vannak rajta, minden rendben, csak neki felejtettek el szólni?
Ilonát minden este hívta. A készülék kicsengett, aztán néma maradt. Időnként üzenetet is küldött: „Hogy van?”, „Bírja erővel?”, „Segíthetek valamiben?” Válasz egyszer sem érkezett.
Egy alkalommal Gergő észrevette, mennyire zaklatott, és fáradt hangon odavetette:
– Kimerült. Mindene fáj. Senkivel nem akar találkozni. Fekszik és pihen. Kifejezetten kérte, hogy ne zavarják.
Réka bólintott, mégis egyre erősebben mardosta valami kellemetlen érzés. Mintha tudatosan távol tartanák. Mintha nem tartozna igazán közéjük. Csak a meny, nem vér szerinti családtag. Olyan, aki adhat, de nincs jelen.
Sok mindent lenyelt volna – a hallgatást, a félmondatokat, még azt is, hogy a kórházból egyetlen fényképet sem látott. Ám egy este, amikor céltalanul görgette a közösségi oldalakat, megakadt a szeme egy furcsa apróságon. Ilona unokahúga, Nóra oldalán friss kép jelent meg: terített asztal, torta gyertyákkal, lufik mindenütt. A sarokban, egy rózsacsokor mellett ott ült Ilona. Élénken, mosolyogva, kipirult arccal.