Az idős asszony éles, fürkésző tekintettel mért végig. A táskámra pillantott, aztán a csupasz ujjamra, ahol nem csillogott gyűrű. Nem kérdezett semmit. Egy szó nélkül a kezembe nyomta a kulcsot.
Az első éjszaka azon az idegen, középen besüppedt kanapén végtelennek tűnt. A fal túloldalán valaki üvöltve nézte a tévét, a csövekben időnként felmorajlott a víz. Idegen zajok, idegen szagok, idegen mennyezet.
Gábor közben megszállottan hívogatott. Negyvenkét nem fogadott hívás. Tizenhárom hosszú hangüzenet. Egyiket sem hallgattam meg. Lenémítottam a telefonomat, az arcom fölé tartottam, majd félretettem, és a plafont bámultam. Kint esett; a párkányon kopogó eső ritmusa töltötte ki a csendet.
Jól döntöttem? Erre a kérdésre azóta sem tudok egyértelmű választ adni. Néha még most is eljátszom a gondolattal: talán egyszerűbb lett volna maradni. Szemet hunyni, kibékülést színlelni. Meleg lakás, befizetett számlák, kiszámítható mindennapok.
De visszacsinálni? Nem. Arra már képtelen lettem volna.
Reggel hatkor felkeltem. A sarki, éjjel-nappali bódéban előző este vett, százforintos bögrébe instant kávét kanalaztam, forró vízzel felöntöttem, és az ablakhoz állva kortyolgattam.
Tiszta köpenyt kerestem a táskámban. Az alján ott lapult egy levél hormon tabletta. Ugyanaz, amitől hónapok óta émelyegtem reggelente, és amitől a tükörben egy idegen nő nézett vissza rám.
Sokáig néztem a fóliába zárt fehér korongokat. Öt éven át szedtem őket abban a hitben, hogy „helyrehozom” magam. Mintha elromlottam volna. Pedig nem volt bennem semmi javítanivaló.
Odamentem a szemeteshez, és minden különösebb ünnepélyesség nélkül beledobtam a csomagot. A műanyag vödör alján tompán koppant.
A patikában aznap senki nem vett észre rajtam semmi változást. Ugyanúgy adtam ki az antibiotikumokat, csipogtattam a köhögéscsillapítót, mosolyogtam az idős nénikre. Csak a vezető kérdezte meg, miért hagyom ki az ebédet. Azt feleltem, nincs étvágyam.
Egy hónappal később Erzsébet hívott.
Amikor megláttam a nevét a kijelzőn, meglepett, hogy nem kezd el verni a szívem. Csak számok voltak. Hideg, jelentéktelen számok.
Felvettem.
— Eszter — a hangja most halk volt, nyoma sem a korábbi parancsoló tónusnak. — Gábor iszik. Két hete be sem ment dolgozni.
Hallgattam.
— Nem jönnél haza? — kérlelte. — Mégiscsak a felesége vagy. Mindenkivel megesik… hibázott. Nem kell ezért tönkretenni mindent. Elfelejtjük, jó?
— Én nem fogom elfelejteni, Erzsébet — válaszoltam nyugodtan.
Nem tudom, miért telefonált. Talán Gábor kérte meg. Talán ráébredt, hogy a tökéletesnek hitt fia nélkülem széthullik. Egy idő után azonban már nem kerestem az indítékaikat.
— Beadtam a válókeresetet — tettem hozzá. — Online. Három hét múlva lesz a tárgyalás. Remélem, józanul jelenik meg.
Befejeztem a hívást, és letiltottam a számát.
Hogy mi van vele most? Fogalmam sincs. Nem érdeklődtem. Valószínűleg él valahogy. Talán az anyja továbbra is átjár hozzá hétvégente, főzi a borscsot, és panaszkodik, milyen rossz feleséget fogott ki a fia. Ez már nem az én történetem.
Aznap este a munkásszálló közös konyhájában ültem. A szomszéd szobában lakó egyetemista, Nóra, serpenyőben krumplit pirított hagymával. Az illata betöltötte a helyiséget, otthonos volt és meleg.
— Kérsz belőle? — bökött a serpenyő felé.
Reflexből majdnem nemet mondtam. Gábor mindig azt hajtogatta, hogy fogynom kellene. Aztán eszembe jutott: Gábor nincs itt.
— Kérek — feleltem.
Szedtem a forró, gőzölgő krumpliból. Beleharaptam. Egyszerű volt és tökéletesen finom.
A szabadság nem mindig pezsgős koccintás és diadalittas kiáltás. Néha csak egy nyikorgó kanapé, egy kopott közös konyha, és egy adag hagymás krumpli, amit azért eszel meg, mert végre senki nem mondja meg, mit tehetsz.
Hétköznapi élet. Az enyém.