Tegnap reggel még kinyomtam belőle az utolsó előtti tablettát.
– Miért hallgatsz már megint?! – csapott az asztalra Erzsébet olyan erővel, hogy a zöld filctoll megugrott, majd legurult a konyhakőre. – Hozzád beszélek! A fiam lakásában élsz, és kiszipolyozod minden erejét!
Ránéztem. Az arca vörös volt az indulattól, bordó kardigánja szinte izzott rajta. A felháborodott anya állt előttem, aki meg volt győződve róla, hogy a hibátlan fiát egy selejtes feleség tette tönkre.
– Pakolj össze, és estére ne is lássalak itt! – kiáltotta. – A zárat is lecserélem, ha kell! Gábor túl puhány, megsajnál téged. Én nem foglak! Engedd végre élni! Adj neki esélyt, hogy apa lehessen!
Lehajoltam a sporttáskámért, és kinyitottam.
Erzsébet már legalább húsz perce szónokolt. A mondatai összefolytak, mint valami tompa zúgás: „az én lakásom”, „az én fiam”, „idegen nő”, „haszontalan”.
Nem vágtam közbe. Évekig magyarázkodtam. Hogy próbálkozunk. Hogy az orvosok szerint van remény. Hogy a vizsgálatokat saját pénzből fizetem. De most nem volt mit mentegetnem.
– A kulcsokat az asztalra! Azonnal! – lépett közelebb, aranygyűrűs, telt kezét felém nyújtva. – És eszedbe ne jusson felhívni! Majd találunk neki egy rendes, egészséges lányt, aki egy éven belül unokát szül!
Szó nélkül elővettem a táskámból a félbehajtott A4-es lapot. Ugyanazt. Tegnap a munkahelyemen fénymásoltam le, az eredetit pedig visszatettem a szürke mappába. Nem tudom, miért. Talán hogy Gábor ne higgye, egy veszekedés miatt megyek el.
A másolatot az asztalra tettem, a reggeli kekszmorzsák tetejére.
– Ez meg mi? – fintorgott undorral, de nem tolta el. – A számláidat ne nekem lobogtasd! Nem fogom helyetted fizetni!
– Ez nem számla, Erzsébet – feleltem nyugodtan, olyan egyenletes hangon, mintha a boltban szolgálnék ki valakit. – Olvassa el. Hasznos lesz, mielőtt unokáról álmodozik Gábortól.
Magához rántotta a papírt. Hunyorogva próbálta kibetűzni a sorokat – a szemüvege a folyosón maradt.
Vártam. Egy. Kettő. Három.
A szája, amely az imént még szitkokat szórt, lassan összezárult. A tekintete végigszaladt a kék pecséttel ellátott sorokon. Aztán újra.
– Ez hamisítvány – lehelte végül, de a hangja már nem zengett. Lapos lett és bizonytalan.
– Nyugodtan ellenőrizze a klinikán, a száma rajta van – vetettem a vállamra a táska pántját. – Három éve tudja a fia, hogy soha nem lehet gyereke. Százszázalékos férfi eredetű meddőség. Három éve nézte végig, ahogy hormonokkal mérgezem magam, és hallgatom, mennyire hibás vagyok.
Erzsébet a papírról rám emelte a szemét. Az arca gyorsan kifakult, szürkés foltok jelentek meg rajta.
A sámli megnyikordult, ahogy roskadtan ráült, mintha egyszerre kihúzták volna alóla a csontjait. A lap kicsúszott az ujjai közül az asztalra.
Nem rám nézett. A falat bámulta maga előtt. Tíz másodperc alatt omlott össze az a világa, amelyben tökéletes fia volt és selejtes menye. Diadalt kellett volna éreznem. A bosszú sikerült.
De nem éreztem semmit, csak végtelen szánalmat önmagam iránt – azért az Eszterért, aki három éven át éjszakánként a fürdőszobában sírt, bűnösnek érezve magát ebben a családban.
A bejárati ajtó zárja kattant egyet. Gábor a szokásosnál korábban ért haza.
Belépett a lakásba.