Gábor jókedvűen lépett be a konyhába, még rajta volt a kabát, kezében egy fehér papírzacskót lóbált.
– Lányok, hoztam sütit! – kezdte vidáman, aztán hirtelen elhallgatott.
Meglátta az anyját, ahogy sápadt arccal roskad a konyhaszéken. Észrevette a vállamon a sporttáskát. Végül a tekintete az asztalon heverő papírra esett.
Gábor nem volt ostoba. Három méterről is felismerte azt a nyomtatványt.
– Esz… – a zacskó lassan kicsúszott a kezéből, és hangtalanul a székre huppant.
– Igaz ez? – Erzsébet hangja nem volt hangos, inkább repedezett, mintha bármelyik pillanatban darabokra törhetne. – Gábor… kisfiam. Igaz?
A férjem az anyjára nézett, majd rám. A szemében pánik vibrált – az a nyirkos, ösztönös félelem, amely miatt három éven át hagyta, hogy én viseljem helyette a terhet.
– Valami tévedés történt a rendelőben, anya – hadarta, és az asztal felé lépett. – Újra akartam csináltatni a vizsgálatot! Eszter, miért turkáltál a dolgaim között? Ez nem az, aminek látszik!
Ott álltam előtte, és azt az embert néztem, akivel öt évig osztottam meg az ágyamat. Még most is, sarokba szorítva, kibúvót keresett.
– Húsz percig hagytad, hogy megalázzon – mondtam halkan. – Hallottad, hogyan beszélt velem, amikor beléptél.
– Ne csináljunk jelenetet, kérlek. Mindent megmagyarázok – próbált megfogni a kabátom ujjánál. – Csak féltem! Érted? Attól tartottam, hogy elmész. Ki maradna egy olyan férfi mellett, aki nem tud…
Elharapta a mondat végét, és az anyjára sandított. Erzsébet az arcába temette a kezét.
– Szóval inkább mellettem maradtál, és rám toltad a saját kudarcodat – fejtettem le az ujjait magamról. – Tudod, Gábor, ezzel a diagnózissal együtt lehet élni. A gyávasággal viszont nem.
Sarkon fordultam, és kimentem az előszobába.
– Eszter, várj! – rohant utánam. – Hová mennél? Senkid sincs! A lakás az enyém! Miből fogsz megélni?
Nem válaszoltam. Felhúztam a cipőmet, miközben ő idegesen cikázott körülöttem, egyszer az ajtó elé állt, másszor a hajába túrt.
– Megváltozom! Örökbe fogadhatunk, hallod? Belemegyek lombikba is, donorral! Eszter!
Leemeltem a komódról a kulcsaimat. A rajtuk lógó plüssmackót – az első közös karácsonyunk ajándékát – lehúztam, és a kulcsokat a tükör elé tettem.
– Erzsébet – szóltam be a lakás mélye felé. – Nem szükséges zárat cserélni. Nem jövök vissza.
Az ajtó csattanása elnyelte Gábor hangját.
Lassan ereszkedtem lefelé a lépcsőn. Minden egyes fok olyan nehéz volt, mintha nem egy táskát vinnék, hanem egy zsák téglát cipelnék a hátamon.
A filmekben ilyenkor a főhősnő kilép az utcára, mélyet szippant a friss levegőből, és mosolyog a szabadságra. Én kiléptem – és az arcomba vágott a hideg, esős novemberi szél. A pocsolyákban sárgán vibráltak a lámpák fényei. Nyirkos volt minden, barátságtalan és ijesztő.
Felszálltam egy buszra. Elővettem a telefonomat, megnyitottam a banki alkalmazást. Ötvennyolcezer forint a fizetési számlán. Harmincezer a hitelkártyán. Ennyi volt az indulótőkém az új életemhez.
Cegléden egy garzon bérleti díja a külvárosban tizenhétezer forint körül mozgott. Tizenötöt kértek kaucióként. Huszonhatezer maradt volna a következő fizetésig. A számok nem illettek össze a „független, erős nő” képével. A számok azt mondták, hónapokig akciós tésztán fogok élni.
Végül egy szobát vettem ki a Szőlő utcai munkásszállón. Kilencezer forint havonta. A tulajdonos egy idős asszony volt.