— A múlt hónapban tizenkétezer forintot költöttél el a gyógyszereidre! Az én fiam pénzéből!
Erzsébet hangja élesen verődött vissza a konyha csempéiről, és lüktetve fúródott a halántékomba. Nem néztem rá. Csendben hajtogattam össze a munkaruháimat a sporttáskába. Fehér köpenyek, keményre vasalva. Holnap ügyeletes leszek a patikában — tizennégy órát állok majd egyhuzamban.
Az asztalon egy zöld filctoll hevert, kupak nélkül. A kiszáradt hegye valamiért mágnesként vonzotta a tekintetem, miközben Erzsébet fel-alá járkált az ablak és a hűtő között.
— Öt éve vagytok házasok! Öt! És mi haszna belőled? — zihálta felháborodott önigazolással. — Se gyereket nem szülsz, se rendesen nem viszed a háztartást. Gábor még mindig a régi cipőjében jár, mert te az összes pénzt klinikákra szórod. Ha beteg vagy, maradj egyedül, ne tedd tönkre egy férfi életét! Neki örökös kell!
Behúztam a táska cipzárját. Az egyik saroknál megakadt. Erősebben rántottam meg, az anyag recsegett, de végül összezárult.
Kívülről nézve igaza volt. Harmincnégy éves vagyok. Az elmúlt három évem injekciók és hormonok között telt. A kezelések tíz kilót pakoltak rám, amit képtelen voltam leadni, akárhogy sanyargattam magam. A patikában nap mint nap kismamáknak adtam át vitaminokat, és irigység szorította össze a mellkasomat. Sötét, szégyenletes irigység.
Minden hónapban terhességi tesztet vettem. Minden hónapban ugyanaz az egyetlen csík nézett vissza rám. Ilyenkor bezárkóztam a fürdőszobába, és teljesen megnyitottam a csapot, hogy a víz zúgása elnyomja a zokogásomat.
Gábor mégis hallotta.
Vigasztalásként süteményt hozott. Megsimogatta a hajamat. Azt mondta: „Semmi baj, Eszter, legközelebb sikerülni fog. Csak ne add fel.”
És én nem adtam fel. Plusz műszakokat vállaltam. Az ötvenötezer forintos fizetésemből félretettem minden fillért fizetős vizsgálatokra, ultrahangra, végtelen számú meddőségi konzultációra. Gábor állta a rezsit és az élelmiszert. A lakás az övé volt — Erzsébet még az esküvőnk előtt vette meg neki ezt a kétszobás lakást Cegléden. Én itt csupán megtűrt vendég voltam. Ezt rendszeresen éreztették velem.
A legmegalázóbb az, hogy amikor rátaláltam arra a papírra, először megkönnyebbülést éreztem.
Tegnap este Gábor lement a garázsba a barátaihoz. A hűtőszekrény elromlott, alulról csöpögött a víz. A szürke irattartójában kerestem a garancialevelet. Nem találtam meg.
Helyette egy vastag, A4-es lap akadt a kezembe egy magánklinika fejlécével a megyeszékhelyről. Három évvel ezelőtti dátum. Pont abból az időszakból, amikor elkezdtem az első hormonkúrát.
„Páciens: Gábor D. A. Diagnózis: azoospermia. Férfi eredetű, teljes meddőség. Természetes fogantatás esélye: 0%.”
Negyven percig ültem a földön a nyitott komód előtt. Nem sírtam. Nem kiabáltam. Csak újra és újra elolvastam a sorokat.
Tudta. Három éve, titokban elment kivizsgálásra. Megtudta, hogy ő nem lehet apa.
És hallgatott.
Végignézte, ahogy a hormonok tönkreteszik a testemet. Látta, hogy a fizetésemet arra költöm, hogy az egészséges szerveimet vizsgáltassam. Tűrte, hogy az anyja „üres ágnak” és „selejtnek” nevezzen. És minden alkalommal azt mondta: „Eszter, próbáljuk meg még egyszer. Az orvos szerint nálad vannak kisebb gondok.”
Benéztem a táskám oldalzsebébe, és az ujjaim egy megkezdett gyógyszeres levél szélét tapintották meg.