A békesség tehát továbbra is elkerülte őket. Benedek egyre gyakrabban maradt bent a munkahelyén késő estig, és amikor végre hazaért, ingerülten csapta le a táskáját. Apróságok miatt is ráripakodott Lillára, mintha minden bosszúság forrása a felesége lenne.
Egy este Lilla már nem tudta magában tartani.
— Benedek, mondd meg végre, mi zajlik körülöttünk?
— Mégis miről beszélsz? — kérdezett vissza ártatlan arccal, mintha valóban nem értené.
— Arról, hogy folyton eltűnsz. Hol töltöd az estéidet?
— Kihallgatsz? — arca egy pillanat alatt megkeményedett, a kanalat csörömpölve ejtette vissza a tányérba.
— Jogom van tudni! Te minden lépésemről számot kérsz.
— Akkor figyelj csak még jobban! — mordult fel, majd beviharzott a hálóba.
Lilla nem szólt többet, de a sérelem és a bizonytalanság egyre nőtt benne. Végül rászánta magát, és váratlanul megjelent Benedek munkahelyén.
A látvány gyomorszájon ütötte. A férfihoz egy alig tizenhét évesnek tűnő lány simult, túl bizalmasan ahhoz, hogy félre lehessen érteni.
Lilla mély levegőt vett. Egyetlen gondolat cikázott a fejében: ez már ok lehet a válásra. Benedek az évek során alaposan elhitette vele, hogy nélküle semmi, így eddig nem volt ereje kilépni. Most azonban összeszedte magát, és határozott léptekkel odament hozzájuk.
— Lilla… — hebegte Benedek, és ellökte magától a lányt. — Mit keresel itt?
— Azért jöttem, hogy közöljem: nem maradok egy hazug mellett. Beadom a válópert.
Sarkon fordult, és faképnél hagyta. Benedek még utána kiabált:
— Tőlem aztán! Váljunk el akár ma! Szedd össze a holmidat, és tűnj el a lakásomból! Ne feledd, semmi sem a tiéd ott!
Lilla rohant haza. Előkereste azokat a táskákat, amelyeket még az összeköltözéskor hozott magával, és kapkodva pakolni kezdett. Nem sokkal később halkan nyílt az ajtó. Benedek állt a küszöbön, mosoly bujkált a szája sarkában. Lilla összerezzent.
— Ugyan, hová készülsz? — kérdezte könnyed hangon. — Csak felhúztalak.
— Én nem tréfáltam. Vége. Elválunk.
— Ugyan már! Ennyi év után? Tudtam én, hogy könnyelmű vagy. Csak ürügyet kerestél, hogy leléphess.
— Én? — döbbent meg. — Te voltál az, aki egy kislánnyal enyelegtél.
— Féltékeny vagy? — lépett közelebb Benedek, és erőszakosan magához szorította. — Megtisztelsz vele. Azt hittem, már nem is szeretsz. Jegyezd meg, nem fordul elő többé.
Lilla nem akart vitázni. Mégis, valahogy sikerült rábeszélnie, hogy maradjon. Másnap már saját magát szidta, miközben Benedek szavai visszhangoztak benne:
„Úgy sincs hová menned. Nincs pénzed, nincs állásod. Miből élnél? Hol laknál? Én szeretlek, te meg mindent tönkreteszel…”
Keserűen ismerte be magának, hogy talán akkor követte el a legnagyobb hibát, amikor összekötötte az életét ezzel az emberrel. Orvosi vizsgálatok sora után kiderült: nem lehet gyermeke. Régebben úgy gondolta, ez nem számít, most azonban égette a hiány.
Ha lenne egy kisbabája, legalább lenne kit feltétel nélkül szeretnie, lenne mibe kapaszkodnia. Így viszont egyre magányosabbnak érezte magát.
Benedek sokáig hallgatott erről, majd az utóbbi időben egyre gyakrabban vágta a fejéhez:
— Nem vagy teljes értékű nő! Örülj, hogy még eltűrlek. Találhattam volna rég mást!
Lilla éjszakánként hangtalanul sírt a párnájába. Többször rajtakapta Benedeket újabb félrelépéseken, mégsem ment el. Nem volt hová. Senkire sem számíthatott. Így hát sodródott tovább, és azokat a ritka napokat becsülte, amikor csend honolt a lakásban.
A gyerek témáját végül Benedek hozta szóba.
— Szükségünk van egy babára — jelentette ki, mintha ez lenne a megoldás mindenre. — Csak egy gyerek tarthatja össze a házasságunkat! Ha lesz egy kicsi, soha többé rá sem nézek másra.
Lilla naivan hitt neki, és beleegyezett a béranyaságba. Valódi választása nem volt: Benedek intézett mindent. Ő keresett klinikát, ő választotta ki a nőt, és ő írta alá a papírokat is.
Lillának mindössze annyi szerep jutott, hogy néhányszor megjelent a vizsgálatokon, és leadta a szükséges mintákat.
A béranyát, Kingát, a szemközti lakásban helyezték el. Benedek külön kibérelte azt az ingatlant, hogy közel legyenek, és figyelemmel kísérhessék a baba fejlődését.
Legalábbis Lilla így gondolta.
Idővel azonban feltűnt neki, hogy a férje egyre gyakrabban átjár Kingához, és hosszú órákra eltűnik nála. Hogy pontosan mi történik a zárt ajtók mögött, arról Lillának nem volt tudomása — nem állhatott ott egész nap lesben.
Mégis, a gyanú lassan befészkelte magát a szívébe, és nem hagyta nyugodni.