— Már megint? — Lilla hitetlenkedve nézett a férjére. — Hiszen megígérted… — lehelte alig hallhatóan, miközben a mellkasában vadul vert a szíve.
Abban a pillanatban ráébredt: Benedeket nem lehet visszatartani.
Tíz évvel korábban ismerkedtek meg. A férfi már az elején világossá tette, mit akar az élettől.
— Családot szeretnék. Igazit. Érted?
Lilla akkor még csak nevetett rajta.
— Miféle családot? Tizenhét éves vagyok, te meg huszonöt. Ne haragudj, de inkább egy velem egykorú fiú illene hozzám.
Benedek azonban nem tágított. Éttermekbe vitte a lányt, drága ajándékokkal halmozta el, figyelmes volt és kitartó. Lilla szíve lassan felengedett.
— Na, csak nem meghódított a nagy udvarlód? — ugratták a kollégiumi szobatársai. Senki sem hitte, hogy ebből komoly kapcsolat lesz.
— Nem tudom… Félek, mi lesz ebből. A korkülönbség zavar — vallotta be őszintén Lilla.
— Ugyan már! Nem vénember. És ha nem is filmsztár, az csak előny. Legalább nem csapong majd, hanem téged les, és a kedvedben jár.
Benedek többször kérte, hogy költözzön hozzá, de Lilla halogatta a döntést. Jólesett neki a figyelem, az udvarlás, és az is, hogy néha ott alhatott a férfi lakásán — de még nem akart végleg elköteleződni.
Aztán egyetlen nap alatt minden megváltozott.
Lilla rosszul lett, kihagyta az órákat, egész nap a kollégiumban maradt. Estére kicsit jobban érezte magát, de másnap reggel ugyanaz a gyengeség tért vissza.
— Lilla, csak nem babát vársz? — nevettek a lányok a szobában.
A tréfálkozás jeges félelmet ültetett a szívébe. Túl fiatalnak érezte magát az anyasághoz. Még diplomája sem volt, jövőt tervezett magának.
A patikában vett olcsó tesztek mind ugyanazt mutatták: két csík.
Lilla a fürdőszobában állt, és könnyek folytak az arcán. Nem akarta elhinni.
— Ez a nagy lehetőséged — biztatták a barátnői. — Benedek jól keres, eltart majd. Nem is kell tovább tanulnod.
— De én tanulni akarok. És most nem akarok gyereket…
— Akkor megszakíttatod. Sokan megteszik.
— És ha Benedek nem egyezik bele? — törölte le a könnyeit a pulóvere ujjával.
— Ne is mondd el neki. Nem fogja megtudni.
Lilla végül elment a nőgyógyászatra, vizsgálatok következtek, majd kimondták az ítéletet.
— A terhesség megszakítása az ön esetében túl kockázatos.
— Hogyhogy nem lehet? — suttogta zavartan.
Az orvos hosszan magyarázott. A terhesség már előrehaladottabb volt, mint gondolta.
— Miért nem jött korábban? Arra számított, hogy majd magától elmúlik?
— Én… nem tudtam…
— Az első hetekben talán lett volna rá mód. Most már nem. Nyilvántartásba vesszük.
— Miféle nyilvántartásba?
— Terhesgondozásba. De az eredményei miatt fokozottan vigyáznia kell magára. Gyógyszereket kell szednie, sokat pihennie, egészségesen étkeznie.
Lilla összetörten lépett ki a rendelőből. A kezében szorongatta a kismamakönyvet, amelynek borítóján egy mosolygó kisbaba rajza díszelgett. Elővette a telefonját, és tárcsázta Benedeket.
— Benedek… apa leszel.
Nem számított lelkesedésre. Nem várt ünneplést. Csak meg akarta osztani valakivel a kétségbeesését, tanácsot, támaszt remélt.
— Lilla, ez fantasztikus! Azonnal pakolj össze, ma hozzám költözöl!
A lány engedelmeskedett. Kockás táskákba gyűjtötte a holmiját, ügyelve, hogy semmit se hagyjon hátra. Még azt a kis lábast is elrakta, amit az ösztöndíjából vett.
Benedek virágcsokorral várta a kollégium előtt, és segített a csomagokkal. Egyetlen dolog árnyékolta be a pillanatot: a férfi gúnyos pillantást vetett a táskákra.
— Ki hord már ilyet? Ez nem piac a kilencvenes években — jegyezte meg félvállról.
Lillának nem fájt nyíltan a megjegyzés, de valami mégis megkarcolta belül.
Az együttélés nem bizonyult könnyűnek. A rosszullétek kínozták, az étel szagától is undorodott. Benedek azonban estéről estére elvárta a vacsorát.
— Nem értem, mi ebben a nehéz — dohogott, miközben csörömpölt a konyhában. — Csak egy egyszerű ételt kérek munka után. Nem lehetetlen kívánság! A terhesség nem betegség!
Lilla sápadtan támaszkodott az ajtófélfának. A gyomra kavargott, a feje zúgott, mégis próbált megszólalni, hogy megmagyarázza, mennyire rosszul érzi magát…