— Figyelj rám nagyon alaposan — folytatta Eszter halkan, de határozottan. — Júlia mindjárt bemegy hozzád, hogy átírassa az utat a saját nevére. Intézd úgy, mintha minden rendben lenne, de a papírok… ne azok legyenek, amik eredetileg.
Andrea elnémult pár másodpercre.
— Ezt hogy érted?
— A mi foglalásunkat töröld. A teljes összeget utald vissza a kártyámra, diszkréten. Nekik pedig csinálj egy új csomagot. A lehető legolcsóbb last minute ajánlatot. Valami „Fortuna kétcsillagos” kategóriát.
— Eszter, az valami rettenet lesz…
— Nem érdekel. Az a lényeg, hogy legyen messze a parttól, és ellátás nélkül.
— És a voucherre mit írjak?
— Ötcsillagos szállodát. Szerkessz rá egy szép nevet, photoshopold meg. Mondd azt, hogy a rendszer hibázott, ezért más név szerepel a papíron. Júlia nem fog utánanézni. Írd rá azt is, hogy all inclusive. Hadd induljanak el boldogan.
Andrea sóhajtott.
— Ez kegyetlen húzás.
— Az a kegyetlen, amikor kicsalják az ember kezéből a saját nyaralását. Ez csak… kiegyenlítés. A különbözetet én állom, ne aggódj.
Délelőtt tízkor Júlia megjelent az irodában. Már indulásra készen állt: széles karimájú kalap, hatalmas napszemüveg, Nóra pedig a telefonját nyomkodta rágózva.
— Na, kész vannak a papírok? — vetette oda köszönés nélkül. — A taxi lent vár.
Eszter szó nélkül átnyújtotta a borítékot. Színesben nyomtatott repülőjegyek és szállodai utalvány lapult benne. A hangzatos „Sun Beach Garden Hotel” név kifejezetten jól mutatott a fejlécen. A valóságban egy lepukkant hegyi panzió volt, nagyjából ötven kilométerre a tengertől.
— És a pénz? — kérdezte Júlia élesen. — Anya mondta, hogy adsz ezer dollárt költőpénznek.
Eszter elővett néhány bankjegyet, összesen ötezer forintot.
— Ennyi van nálam. Szuvenírre talán elég lesz.
Júlia fintorgott.
— Szűkmarkú vagy, mint mindig. Gyere, Nóra, indulunk. Fogd a bőröndöt!
Az ajtó becsapódott mögöttük. Eszter a falnak támaszkodott, és mély levegőt vett. A szíve úgy vert, mintha maratont futott volna.
Csak szálljanak fel. Csak ne kezdjenek el böngészni semmit…
De tudta, hogy Júlia sosem ellenőriz részleteket. Megszokta, hogy neki minden jár, és mindig a legjobbat kapja.
Az este feszült csendben telt. Gábor bűntudatos arccal érkezett haza a munkából, kezében egy doboz süteménnyel.
— Eszter… jól vagy? Megnyugodtál?
— Teljesen — felelte a nő, miközben salátát szeletelt. — Egyél.
— Felszálltak — tette hozzá Gábor a telefonjára pillantva. — Anyu hívott, boldogan ültek a gépen.
— Remek hír.
— Ne haragudj rám… Jövőre bepótoljuk. Megígérem.
— Most inkább vacsorázz — zárta le a témát Eszter.
Öt órával később megszólalt a telefon. A kijelzőn Júlia neve villogott. Eszter kihangosította.
— HALLOD?! — visította Júlia olyan hangerővel, hogy a párkányon alvó macska ijedtében leugrott. — ESZTER! TE SZÖRNYETEG! HOVA HOZATTÁL MINKET?!
Gábor félrenyelte a teát.
— Júlia, mi bajod? Mi történt?
— Ez egy romhalmaz! — üvöltötte. — Tyúkok kapirgálnak az udvaron, a medencében nincs víz, csak szemét! A szobában vaságyak vannak, mint egy kórházban! Se légkondi, se rendes víz!
A háttérben Nóra sírt.
— Anya, menjünk haza, büdös van!
— És enni sem adnak! — folytatta Júlia hisztérikusan. — Lemegyek a recepcióra, kérdezem, hol a vacsora, mondom, hogy ultra all inclusive… és erre a fickó csak néz rám értetlenül…
A vonal túlsó végén egyre nagyobb káosz hallatszott.