Gábor arca egy pillanat alatt elsápadt. Felugrott a székről, és kapkodva kezdett ide-oda járkálni a konyhában, miközben a gyógyszeres dobozt kereste.
— Anya, kérlek, ne csináld ezt! Nyugodj meg! — hebegte.
Aztán Eszterre nézett. A tekintete riadt volt és könyörgő, mint egy sarokba szorított kutyáé.
— Eszter… látod, hogy rosszul van… Adjunk oda nekik a jegyeket. Nórának nagyobb szüksége van rá… Mi majd megyünk máskor. Tényleg.
Eszter némán figyelte azt az embert, akivel tizenöt éve osztotta meg az életét. Abban a pillanatban értette meg: feladta. Nem vitatkozott, nem állt mellé. Elengedte a közös álmukat egy rosszul előadott jelenet kedvéért.
— Te tényleg odaadod a mi utunkat? — kérdezte halkan.
— Jaj, Eszter, ne kezd már… Az anyámról van szó!
Mária résnyire nyitotta az egyik szemét, megbizonyosodott róla, hogy a fia „megérett” a döntésre, majd újra felnyögött, és látványosan hátrahanyatlott.
— Rendben — felelte Eszter jeges hangon. — Vigyétek.
— A gyereknek tenger kell, nem nektek! Ti a telken is ellesztek! — jelentette ki Mária, még mindig a mellkasát szorítva.
Eszter várt egy pillanatra, hátha Gábor végre megszólal, megvédi őket. De a férfi csak könyörgő tekintettel nézett rá. Akkor tudatosult benne: a nyaralásuknak vége.
Tíz perccel később Mária saját lábán távozott, az infarktusnak nyoma sem maradt.
— Holnap reggel Júlia beugrik a papírokért — vetette oda az ajtóból. — Intézzétek el az átírást, és adjatok neki készpénzt is kirándulásokra. Ezer dollár elég lesz. Ne legyetek szűkmarkúak.
Az ajtó becsapódott.
Eszter a folyosó közepén állt, mozdulatlanul.
Gábor óvatosan közelebb lépett, megpróbálta átölelni.
— Eszterkém, ne haragudj… Nem bírom, amikor így csinálja…
A nő elhúzódott.
— Ne érj hozzám.
Bement a fürdőszobába, teljesen megnyitotta a csapot, hogy a víz zaja elnyomja a zokogását. Leült a kád szélére, és sírni kezdett. Nem az utazás miatt fájt. A megaláztatás égette.
Lelki szemei előtt már látta a másnapi jelenetet. Júlia, a „szegény özvegy”, aki valójában együtt él egy örmény árussal a piacról, csak titkolja, nehogy elessen a támogatásoktól. Megérkezik Nórával — a tizenhárom éves, pimasz kamasszal, aki már cigarettázik és trágárul beszél a tanáraival. Átveszik a jegyeket, vigyorognak majd: „Na, ezek is megint fizetnek helyettünk.” Ő pedig mehet a telekre gazolni.
„Utálom őket” — zakatolt benne. — „Mindet. És Gábort is. Gyáva.”
Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy összepakol és elmegy. De hová? A lakás hiteles, még öt évig fizetni kell. Ha kilép, mindent itt hagy.
Nem. Nem ő fog menekülni.
Megtörölte az arcát, és a tükörbe nézett. Duzzadt, vörös arc nézett vissza rá. A szeme viszont kemény volt és elszánt.
— Törökországot akartok? — suttogta a tükörképének. — Megkapjátok. Olyat, amire emlékezni fogtok.
— Ne sírj, jövőre elmegyünk — próbálta vigasztalni Gábor este.
Nem tudta, hogy Eszter könnyei nem bánatból fakadtak, hanem dühből. És a düh már tervvé formálódott benne.
Az éjszakát ébren töltötte a horkoló férje mellett. Gondolkodott. Mire hajnalodott, összeállt benne egy kegyetlenül egyszerű, mégis hatásos ötlet.
Reggel, amint Gábor korábban elindult dolgozni — nyilván nem akarta látni a tekintetét —, Eszter elővette a telefonját, és felhívta Andreát.
Andrea az utazási irodában dolgozott, ahol a nyaralást foglalták. Régi barátnők voltak, megbízhatott benne.
— Szia, Andrea, Eszter vagyok. Baj van.
— Mi történt? Törölték a járatot?
— Rosszabb. Az anyósom lenyúlta az utat.
— Ne már! És hagytad?
— Muszáj volt. Infarktust játszott, mentőt emlegetett, Gábor pánikolt… Hosszú történet. Figyelj, szükségem van a segítségedre, és nagyon diszkréten kell intéznünk.