Eszter ekkor végre felemelte a tekintetét a kijelzőről, és Andrásra nézett. Aztán lassan Anna felé fordította a fejét, aki a vezérigazgató mellett állt.
Anna szinte képkockáról képkockára látta, hogyan alakul át sógornője arca. Előbb értetlenség suhant át rajta, aztán felismerés, végül dermedt döbbenet.
– Ez meg mi…? – Eszter félig felállt a székéből. – Valami félreértés történt?
– Kérem, foglaljon helyet – válaszolta András higgadtan. – Semmiféle tévedésről nincs szó.
– De hát ő… – Eszter Anna irányába bökött. – Hiszen csak elemző volt!
– Eddig – pontosított a vezérigazgató. – Mostantól az üzletfejlesztési igazgató. És elvárom, hogy az új vezetőt ennek megfelelő tisztelettel kezeljék.
Eszter visszahanyatlott a székére, mintha kihúzták volna alóla a talajt. Előbb elsápadt, majd vörös foltok lepték el az arcát. Úgy bámulta Annát, mintha valami megmagyarázhatatlan trükk áldozata lenne.
Anna előrelépett.
– Köszönöm, András. Tudom, hogy ez sokak számára váratlan fordulat – mondta nyugodt, kiegyensúlyozott hangon. – A következő napokban szeretnék mindenkivel külön is beszélni, áttekinteni a terveket, meghallgatni az ötleteiket. Nyitott ajtóval dolgozom, számíthatnak rám.
Kívülről magabiztosnak tűnt, belül azonban vibrált benne az adrenalin. Nem félelem volt ez, inkább annak a súlya, hogy most valóban megváltozik valami. Egy korszak lezárult, és egy új kezdődött.
Az értekezlet még nagyjából húsz percig tartott. András ismertette a negyedéves célkitűzéseket, beszélt az új partnerekről és a terjeszkedési tervekről. Eszter egyetlen szót sem szólt, csak mereven ült, és olyan erősen szorította a telefonját, hogy az ujjai kifehéredtek.
Amikor véget ért a megbeszélés, a kollégák lassan szivárogtak ki a tárgyalóból. Néhányan odaléptek Annához gratulálni, bemutatkoztak, kezet fogtak vele. Ő mosolygott, figyelt, igyekezett megjegyezni a neveket.
Eszter az elsők között távozott, egy pillantást sem vetve rá.
Anna a tekintetével követte, majd mély levegőt vett. Az első összecsapás lezárva – gondolta.
A nap hátralévő része kapkodással telt. Birtokba kellett vennie az új irodáját – a harmadik emeleten lévő tágas sarokhelyiséget, amelynek ablakai a térre néztek. Egyeztetett a kulcsemberekkel, átnézte a futó projekteket, aláírt több sürgős dokumentumot. Teljesen belemerült a feladatokba, és észre sem vette, milyen gyorsan telik az idő.
Este, amikor már szinte mindenki hazament, még mindig az új íróasztalánál ült, jelentéseket tanulmányozva. Kopogás hallatszott. Egy körülbelül huszonöt éves, rövid hajú, élénk tekintetű fiatal nő lépett be.
– Anna? Júlia vagyok, az elemző csapatból. Zavarhatom pár percre?
– Természetesen, jöjjön csak.
Júlia leült, kissé előrehajolva.
– Csak annyit szerettem volna mondani… Örülünk a kinevezésének. Tényleg. Az elmúlt fél évben olyan projekteket húzott ki a gödörből, amelyeket mindenki leírt. És egészen másképp bánik az emberekkel, mint…
Elharapta a mondat végét.
– Mint az elődöm? – segítette ki Anna.
– Igen. Gábor… hát, nem volt könnyű eset. Sokan nem bírták a stílusát.
– Értem. Köszönöm az őszinteségét.
Júlia elmosolyodott, majd távozott. Anna elgondolkodva maradt az irodában. Tehát valóban a vezetési módszerekkel volt gond. Ha változást akar, csapatot kell építenie – nem csupán irányítani.
Fél kilenc körül végül összepakolt, és lement a parkolóba. Szinte üres volt már, csak néhány autó állt a távolabbi sorban. Elővette a telefonját, hogy taxit hívjon.
– Mégis mit képzelsz magadról? – hallotta a jól ismert hangot.
Megfordult. Eszter pár méterre állt tőle, a saját kocsijának motorháztetejére támaszkodva.
– Dolgozom – felelte Anna higgadtan. – Ahogyan te is.
– Dolgozol? – Eszter közelebb lépett. – Komolyan azt akarod beadni nekem, hogy ez az egész csak a munkáról szól?