A nő úgy meredt rá, mint egy elvarázsolt kamaszlány, és szélesen vigyorgott, mintha nem is állna ott mellette a törvényes feleség, karikagyűrűvel az ujján. Nóra még kétszer is látványosan az orrához emelte csipkés zsebkendőjét, mintha csak azt jelezné: talán nem ártana észrevenni, mi csillog a gyűrűsujján.
Csakhogy nem is annyira a nő viselkedése volt az, ami nyugtalanította, hanem az a furcsa, alig megfogható fény Márk tekintetében. Olyasmi csillant benne, mint amikor a vadász megérzi a zsákmány közelségét. Esküvő előtt ilyet soha nem tapasztalt rajta. A barátnőivel udvarias volt ugyan, de távolságtartó; egyiket sem méregette így.
A kollégáival való viszonyáról viszont Nórának nem volt képe. Az esküvőn nem voltak jelen, kivéve egyetlen embert: Márk gyerekkori barátját, Gergőt, aki tanúként állt mellette. Ők ketten egy munkahelyen dolgoztak.
Most azonban mintha valami összeállt volna a fejében. Mi van, ha az anyja mégsem beszélt teljesen a levegőbe? Bár a testes, ötven körüli könyvelőnő aligha jelenthetett valódi konkurenciát – legalábbis külsőre semmiképp egy karcsú, fiatal feleséggel szemben –, Nórában mégis beindult valami romboló folyamat. Az a lassan maró, belülről emésztő féltékenység.
Pedig, ha tárgyilagos akart lenni, konkrét oka nem akadt. Lehet, hogy csak túlérzékeny? Márk elmosolyodott egy kollégájára – hát nem fagyott arccal kellett volna állnia? Létezik munkahelyi udvariasság, csapatszellem, jó hangulat.
De akkor miért kellett azt mondania a könyvelőnek:
– Maga aztán még mindig remek formában van, Irénke?
Csak azért, mert a nő tréfásan panaszkodott, hogy ő már öreg és beteges? Miféle „remek forma”? És mióta lett belőle Irénke? A megszólítás bensőségesen csengett. A nő pedig felkacagott, olyan elégedetten, mintha külön csak neki szólt volna a bók.
Ráadásul úgy beszélgettek, mintha a világon senki más nem létezne körülöttük. Mintha Nóra ott sem lenne. Nemhogy feleség, még csak be sem mutatta. Fél éve házasok – és ennyi?
A találkozás után Nóra kedve teljesen elromlott. Furcsa módon Márk viszont felélénkült. Az addig hallgatag férfi hirtelen jókedvű lett, tréfálkozott, sziporkázott.
És ha van köztük valami? Igen, köztük. Miért ne lehetne? A húsz év korkülönbség? Ugyan. Márk most töltötte a harmincat. A pénz sem utolsó szempont – látszott, hogy a könyvelő nem szűkölködik.
Nem, ez képtelenség – próbálta magát lebeszélni. De hát nem csak ő létezik ott. Egy ekkora cégnél rengetegen dolgoznak. Fiatalabbak. Csinosabbak.
Erre a gondolatra szinte beleszédült.
Máskor Márk azonnal megérezte volna a hangulatváltozását.
– Baj van, kicsim? – kérdezte volna.
Most azonban észre sem vette.
És ezzel mintha elindult volna valami. Egy folyamat, amely egyre gyorsult és mélyült – épp úgy, ahogy azt Márk szokta mondani a munkájáról.
Ez az ártatlannak tűnő találkozás lett a kapcsoló, amely átbillentette Nóra addigi nyugalmát. Attól a naptól kezdve féltékeny lett a férjére.
Aki már átélte, tudja, milyen kínzó érzés ez.
Miért csinálod ezt magaddal? – próbálta csitítani önmagát. – Szeret téged. Jól működik a házasságotok.
Vagy talán nem tudsz mindent? – suttogta egy másik hang benne. – Miért ragyogott úgy az a nő? Ok nélkül senki sem derül ennyire.
Lehet, hogy mégsem volt ok nélkül. Szinte kiugrott a bőréből örömében.
A helyzetet súlyosbította, hogy Nóra nem akarta kimutatni a féltékenységét. Esze ágában sem volt jelenetet rendezni. Pedig talán megkönnyebbült volna tőle.
És akkor jött az a szerencsétlen céges rendezvény. Az első közös évük alatt eddig Márk egyetlen alkalommal sem ment el hasonlóra. Most viszont közeledett az év végi ünnepség.
Az újévi céges buli.
És Márk közölte, hogy természetesen ott lesz.