– Mi az, még a válás lehetősége sem tart vissza?
– Ugyan már, ne kezdd el, Nórikám! – nyújtotta el a szót a férje. – Minek rögtön válással fenyegetőzni? Ne csináljunk ekkora ügyet belőle! Csak egyetlen céges összejövetelről van szó, egyszer elmegyek, és kész.
„Persze, csak egy apróság… könnyű azt mondani!” – visszhangzott a lány fejében az anyja gyakran ismételt mondata.
Ezúttal azonban Nóra nem hallgatott. Nyíltan kimondta – ahogy manapság divatos mondani – az elvárását. És mi történt? Semmi. Márk egyszerűen elsiklott fölötte, mintha meg sem hallotta volna.
Pedig nem kívánt lehetetlent, csupán egy jelentéktelennek tűnő dolgot: hogy a férje ne menjen el arra a bizonyos céges bulira.
Tényleg akkora kérés ez? Ha fordítva történne, ő gondolkodás nélkül otthon maradna. Az ember megtesz ennyit azért, akit szeret. Sőt, Nóra még kérés nélkül is kihagyná az efféle rendezvényeket. Mit keresne ott egy férjes asszony? És mit egy nős férfi?
Mindenki tudja, hogyan végződnek az ilyen esték.
Közel egy éve voltak házasok. Csak egy éve? Vagy már egy egész éve? Az idő furcsán csúszott szét Nóra érzéseiben. A féltékenység pedig egyre gyakrabban fészkelte be magát a szívébe, mert Márk feltűnően nagy sikert aratott a nőknél.
Vannak férfiak, akik körül egyszerűen megpezsdül a levegő. A nők szinte odavonzódnak hozzájuk, mint méhek az édes illathoz. Ha nő lenne, az ilyen teremtéseket a falvakban „mézescsupornak” csúfolnák. De hogyan nevezzük azt a jóképű férfit, akitől minden korosztály képviselője elolvad? Még a kislányok is zavartan illegették magukat előtte, ha meglátták a sármos „bácsit”.
Amikor Márk belépett valahová, a lányok hangosabban kezdtek beszélni, csilingelőbben nevettek, hátha magukra vonják a figyelmét. A csinosak megigazították a frizurájukat, a teltebbek ösztönösen behúzták a hasukat, az idősebb asszonyok pedig kihúzták magukat, mintha hirtelen évek peregtek volna le róluk.
Röviden: a környezetében szemmel látható átalakulások indultak be. Az első fél évben Nórát ez inkább mulattatta. Mostanra viszont egyre kevésbé tetszett neki a jelenség. Mintha hirtelen felébredt volna, és más szemmel kezdte volna nézni a világot. Apró, nyugtalanító gondolatok gyötörték: mi van, ha egyszer Márk is viszonozza valamelyikük igyekezetét?
Egyelőre semmi kifogásolhatót nem lehetett a férfi szemére vetni.
– Ne menj hozzá, kislányom! – kérlelte az édesanyja még az esküvő előtt. – Meg fogsz szenvedni mellette!
– De miért szenvednék? – csodálkozott őszintén Nóra. – Szeretjük egymást. Hol itt a probléma? Anya, te túlságosan régimódi vagy!
– Túlságosan jóképű – hozta fel az anya az érvet, bár maga sem volt biztos benne, mennyire meggyőző.
– Hát éppen ez benne a csodálatos!
– Nem, ez nem csak előny – erősködött az asszony. – Ha ennyire vonzó, minden nőnek tetszeni fog. És egyszer majd ő is észrevesz valakit rajtad kívül. Nem félsz ettől?
Valóban, a vőlegény megnyerő jelenség volt. Nem az a klasszikus szépség, mégis volt benne valami ellenállhatatlan. Magas termet, sportosan kidolgozott alkat, világos haj, állandó, meleg mosoly – és az a különös kisugárzás! A hangja mély és lágy volt, egyszerre megnyugtató és csábító. Amikor halkan azt mondta: „gyere ide, kicsi madaram”, attól bárki térde megremegett volna.
– Ugyan, milyen butaságokat beszélsz, anya! – legyintett akkor Nóra.
Az ő Márkja majd más után néz? Képtelenség! Hiszen szinte csak rá figyelt, a szeretett feleségére.
Aztán egy nap az utcán összefutottak Márk egyik kolléganőjével, egy könyvelőnővel. Az asszony már bőven benne járt a korban, és láthatóan túl volt élete delelőjén – sőt, talán egy kicsit túl is érlelődött.
Munkahelyük különbözött: Márk az esküvő után fél évvel váltott, és azóta a biztosítási szektorban dolgozott, míg Nóra az informatikában építette a karrierjét. Fél éve voltak házasok, amikor ez a találkozás történt – és Nóra akkor vett észre valami alig érzékelhető változást a férjén.
A nő reakciója egyértelmű volt: úgy bámulta Márkot, olyan ábrándos, nagyra nyitott tekintettel, hogy attól Nóra gyomra kellemetlenül összerándult. És ebben a pillanatban először villant át rajta a gondolat, hogy talán mégsem alaptalanok azok a bizonyos kételyek.