Az ajtót Mária nyitotta ki. Ünnepi ruhát viselt, a nyakában gyöngysor csillogott, mintha nem is egy hétköznapi estére készülne. A lakásból parfüm illata áradt, és valami ínycsiklandó étel aromája — de nem az otthoni főzté, inkább olyasmié, amit étteremből rendelnek.
— Balázs? — emelte fel meglepetten gondosan kihúzott szemöldökét. — Miért nem szóltál előre? Vendégeink vannak.
— Vendégek? — torpant meg a férfi. — Anya, éhen halok. Eszter… nem főzött, összevesztünk, elküldött. Azt hittem…
— Jaj, kisfiam, ez most nagyon rosszkor jött! — csapta össze a kezét Mária. — Itt van István a feleségével, kártyázunk. Levente is átugrott az új barátnőjével. Rendeltünk sushit, pizzát… Nem számoltunk plusz egy fővel, érted.
Balázs ledermedt.
— Anya, ma utaltam át ötvenezer forintot. Az üvegházra.
— Igen, megérkezett, köszönjük — vált hűvössé az asszony hangja. — De az a kertre ment, nem vacsorára. Pénzt felélni illetlenség, Balázs. Kulturált estét tartunk. Ráadásul apád nem szereti a hangoskodást. Inkább menj haza, békülj ki Eszterrel. Vegyél neki egy virágot. A nők szeretik a kedvességet.
Az ajtó finoman, de határozottan becsukódott az orra előtt.
Balázs a lépcsőházban maradt, a műbőrrel borított ajtót bámulva. A gyomra hangosan kordult, szinte visszhangzott a csendben. Ötvenezer forint az üvegházra. Bent pedig sushit esznek. Leventével. Aki egy fillért sem tett bele semmibe.
Lassan elindult lefelé. A sértettség marni kezdte a torkát, de még jobban fájt a felismerés, hogy ostobán viselkedett. Ezt azonban Eszter előtt nem akarta beismerni. „Majd megoldom” — győzködte magát. „Veszek valamit útközben. De könyörögni nem fogok.”
Beletúrt a zsebébe. A bankkártyája üres volt. Készpénz egyáltalán nem lapult nála.
Két órával később ért haza. Eszter már lefeküdt — vagy csak úgy tett. Balázs nesztelenül osont be a konyhába, kinyitotta a hűtőt. A halvány fényben csupán egy üveg mustár és egy fél citrom árválkodott a polcon.
Ivott egy pohár csapvizet, majd a nappali kanapéján vetette le magát aludni.
A reggel korántsem indult derűsen.
Eszter munkába készült. Egyetlen tojást sütött magának; az illata betöltötte a lakást. Balázs, aki az éhségtől alig hunyta le a szemét éjszaka, kócosan, megtörten lépett be a konyhába.
— Jó reggelt — morogta.
— Neked is — felelte a nő, és ügyesen a saját tányérjára csúsztatta a tojást. — Na, hogy áll az üvegház? Szépen növekszik?
— Eszter, elég volt — fintorgott. — Adj enni. Fizetéskor rendezek mindent. Kérek előleget is.
— Amikor lesz pénzed, akkor menj bevásárolni — válaszolta higgadtan.
Gyorsan elfogyasztotta a reggelijét, elmosta a tányért, és elindult dolgozni.
Balázs egész nap szétszórt volt. A kollégái hívták ebédelni, de gyomorfájásra hivatkozva kibújt alóla. Este ismét a szülei háza felé vette az irányt — nem ételért. Beszélni akart. Elvégre ő finanszírozta a tegnapi mulatságot!
Ahogy odaért, látta, hogy két rakodómunkás cipeli kifelé a régi kanapét — azt, amelyiken gyerekként aludt. Mögöttük Mária lépdelt, élénken irányítva a műveletet.
— Óvatosan! A falat nehogy leverjék! — utasította őket.
— Anya? — szólította meg Balázs. — Felújítás van?
Az asszony összerezzent, arcán egy pillanatra átfutott valami idegesség, de gyorsan visszanyerte tartását.
— Ja, Balázs… Igen, selejtezzük a régi holmikat. Kell a hely.
— Új kanapéra? Az én pénzemből? — kérdezte sötéten.
— Miért beszélsz így? — húzta össze a száját Mária. — Az élethez kell a változás. Egyébként örülök, hogy jöttél. Fontos dolgunk van.
Balázs szíve nagyot dobbant. Talán mégis lelkiismeret-furdalás gyötri őket?
— Apáddal megbeszéltük — kezdte ünnepélyesen az asszony. — Tudod, Levente érzékeny lélek. Nehezen boldogul. Neked ott a lakás — még ha Eszter nevén is van, akkor is ott élsz —, stabil munkád, családod. Úgy döntöttünk, a hétvégi házat Levente nevére íratjuk. Kell neki egy induló lökés. Albérletben tengődik a barátnőjével, ez így nem állapot.
Balázs elsápadt. A nyaraló. Az a telek, ahol saját kezével építette a szaunát. Ahol tavaly a félretett szabadságpénzből új tetőt csináltatott. Ahol ő ültette az almafákat.
— Leventének? — rekedt el a hangja. — De hát én… rengeteget költöttem rá!
— Hiszen értünk tetted, értünk, a családért — felelte Mária hűvösen. — Nem saját magadnak építetted, hanem nekünk… és most a család úgy látja jónak, ha az öccsöd kap esélyt.