…a marhahús kilója hétszáz forint volt. A sajtot is megnéztem – nem azt a gumiszerű vacakot, amivel szeget lehet verni a falba, hanem az ehető fajtát – nyolcszáz. Ott álltam a sorok között, és a zsebemben csörgedező aprót számolgattam. Végül egy veknire és egy doboz teára futotta. A kenyeret Márk falta fel, növésben van. A teát megiszom én.
Azzal közelebb tolta hozzá az üres tányért.
— Szívem, ha már az egész fizetésedet, az utolsó fillérig, a szüleid kezébe nyomtad, akkor menj és vacsorázz náluk. Mária bizonyára díszes asztalt terített a te pénzedből. Biztos rotyog a kocsonya, sülnek a rétesek. Irány oda.
Balázs csak pislogott, mint partra vetett hal.
— Te most… kiraksz? Egy vacsora miatt? Eszter, ez kicsinyes! Ennyire számít egy darab hús? A saját férjedet küldöd el az éjszakába?
— Nem az éjszakába. Az anyádhoz — javította ki higgadtan. — Ott meleg van. Meg új üvegház is. Menj csak. A kulcsot hagyd itt, nehogy az éhhalál küszöbén elhagyd valahol.
— Megyek is! — pattant fel vörös fejjel. — Anyám legalább nem hagy éhen! Ő szeret, nem úgy, mint egyesek! Földhözragadt vagy, Eszter. Csak a pénz körül forog az eszed!
Felkapta a kabátját, végigdübörgött az előszobán, majd úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a mennyezetről pergő vakolat hullott alá.
Eszter egyedül maradt. A konyhában a csend szinte zúgott. Az ablakhoz lépett. Néhány perc múlva meglátta a férje alakját odalent; gyors léptekkel indult a buszmegálló felé. A szülők három megállóra laktak, egy régi, magas belmagasságú polgári házban.
Eszter sóhajtott, majd elővett a szekrény mélyéről egy eldugott tábla csokoládét – vészhelyzeti tartalék volt idegösszeomlás esetére – és letört belőle egy kockát.
— Menj csak, családfenntartó — morogta félhangosan. — Jó étvágyat.
Volt valami, amivel Balázs a nemes felindulásában nem számolt. Előző este felhívta az anyósa, Mária. Nem véletlenül.
„Eszterkém — csicsergett a telefonba émelyítően diadalmas hangon — az apjával úgy döntöttünk, félreteszünk egy kis pénzt szanatóriumra. Pécsre mennénk. Úgyhogy most ne nagyon számítsatok ránk, nincs miből adni. Ja, és Balázs ígérte, hogy beszáll az erkély felújításába. Nézd meg, el ne felejtse, mert olyan szórakozott.”
Eszter akkor nem vitatkozott. Csak eltette magában az információt.
Töltött még egy csésze teát. Márk egy óra múlva érkezik edzésről. Neki félretett egy adag darált húsos tésztát, gondosan elrejtve egy „Zsemlemorzsa” feliratú fazékba. A fiával nem akart spórolni, de elege volt abból, hogy a férjét a saját keresetéből etesse, miközben az másoknak osztogat.
Húsz év házasság. Két évtized ugyanazzal a refrénnel: „segíteni kell”, „öregek már”, „kevés a nyugdíjuk”. Pedig a szülők nyugdíja egyáltalán nem volt alacsony — mindketten egykori vezető beosztásban dolgoztak, kitüntetett, megbecsült emberek. Az igényeik viszont császáriak voltak.
Balázs tökéletesen alkalmas fiúnak bizonyult. Rá lehetett terhelni minden kívánságot, és ő boldogan teljesítette, csak hogy Mária megsimogassa a fejét, és azt mondja: „Bezzeg te, fiam, nem olyan vagy, mint Levente.”
Levente, a fiatalabb testvér, a család kedvence. Harmincöt évesen még mindig „kereste önmagát” a kanapé és a számítógépes játékok között. És különös módon tőle soha senki nem kért pénzt. Sőt, inkább őt támogatták.
Eszter ránézett a telefonjára. A számlán százhúsz forint maradt. Fizetésig még két hét.
„Nem baj — gondolta. — Van még hajdina, krumpli fél zsákkal. Kibírjuk. Csak Balázs ne forduljon vissza.”
De nem fordult. Eltelt egy óra. Márk hazaért, befalta a tésztát, elmesélte az iskolai pletykákat, majd bevonult a szobájába biológiát tanulni. Eszter bekapcsolta a tévét, de a sorozat egyetlen jelenete sem jutott el a tudatáig. Várt.
A férje nem hívta. „Sértett büszkeség” — mosolyodott el keserűen. „Biztos most ül az anyjánál, tömi magába a friss süteményt, és panaszkodik a gonosz feleségre.”
Majdnem így történt. Egy apró különbséggel.
Balázs valóban megérkezett a szüleihez. Szinte felszaladt a harmadik emeletre, előre élvezve a friss sütemény illatát és az együttérző szavakat. Megnyomta a csengőt.
Az ajtó kinyílt.