Az előszobában megcsörrentek a kulcsok, a zár pedig – amely már hónapok óta könyörgött egy kis olajért – sértődött reccsenéssel engedett. Eszter a konyhában ült, előtte egy bögre kihűlt tea, és még csak össze sem rezdült. Pontosan ismerte a hazatérés koreográfiáját: két gyors fordítás, aztán egy vállalökés, mert az ajtó megsüllyedt. Így érkezett haza Balázs – a családfenntartó, a nagy vadász, és ahogy a harmadik feles után előszeretettel nevezte magát: „a biztos háttér”.
— Eszterkém, megjöttem! — kiáltotta vidáman, kissé túl harsány jókedvvel, amiből sütött, hogy valamit már előre magyarázni készül. — Mi ez a macskaszag a lépcsőházban? Már megint Mária néni eresztette le a pincébe a kedvenceit?
Eszter a csésze peremén futtatta végig az ujját. Olcsó darab volt, három éve vette egy akcióban, amikor minden fillér számított.
— A vacsora az asztalon van — felelte hangosan, de nem mozdult.
Balázs zörgő nejlonzacskókkal – amelyek hangja alapján inkább üresek voltak – lépett be. Arcát kicsípte a hideg, jókedvűnek tűnt, negyvenkét évesen még vállalható formában, ha az egyre kerekedő hasát nem számítjuk, amit ő „idegcsomónak” hívott.
— Hű, de jó illat van! — szippantott bele a levegőbe, majd megtorpant. — Ja… nincs is. Azt hittem, fasírtot csináltál, olyat, mint múlt szerdán, szaftosan.
Az asztalon egyetlen tányér árválkodott. Fehér, csorba szélű. Rajta egy villa. Semmi más. Se hús, se köret, még egy falat kenyér sem.
Balázs lehuppant, a mosolya halványult, de még reménykedett, hogy mindez csak előjáték, és Eszter mindjárt előhúz valamit a sütőből.
— És a…? — intett a tányér felé. — Böjt van? Ugyan már, egész nap a gyárban robotolok, nem papírokat tologatok. Kell az erő.
Eszter hosszasan nézett rá. Olyan pillantással, amellyel az orvos vizsgálja a röntgent, amikor nem azt látja, amit kellene.
— Balázs, hányadika van ma?
— Tizedike. Fizetésnap volt — csapott a zsebére büszkén. — Nem felejtettem el.
— Remek. Akkor számoljunk. Rezsi: hatvanezer. Márk angoltanára, mert érettségi előtt áll: ötvenezer. A csizmám javítása Gábornál, mert újat venni luxus: nyolcezer. Egy heti bevásárlás legalább ötvenezer. Mennyi ez összesen?
Balázs homloka ráncba szaladt. A családi költségvetés mindig ellensége volt.
— Ne kezdd már megint… Utaltam neked pár tízezret a kártyára. Tejre, kenyérre.
— Pár tízezret? — mosolyodott el Eszter, de a tekintete jeges maradt. — Hatvanezret kaptál. Hova lett a többi?
A férfi a viaszosvászon mintáját kezdte tanulmányozni, körmével kapargatva egy régi lekvárfoltot.
— Anyáéknak kellett. Apám dereka megint beállt, a kezelés drága. Anyu meg az üvegházra kért. Jön a tavasz, értünk csinálják, lesz paradicsom, uborka…
— Érdekes — vágott közbe Eszter. — A dereka mindig fizetésnap körül romlik el. Az üvegházat pedig két év alatt harmadszor „újítják fel”. Tornádó söpör végig náluk minden szezonban?
— Ne beszélj így róluk! — csapott az asztalra Balázs, előrántva a „családfő” hangját. A villa csörrent a porcelánon. — Idősek. Kötelességem segíteni.
— Kötelesség — ismételte halkan Eszter. — Rendben. A te kötelességed a szüleid. Az enyém, hogy etessem a férjemet, a fiamat meg a macskát. Csakhogy én harmincötezret keresek. És az tegnap elfogyott, amikor bevásároltam, tisztítószert vettem, és befizettem az internetet, hogy esténként nyugodtan játszhass a tankos játékaiddal.
Felállt, odalépett a tűzhelyhez, kinyitotta a sütőt. Az üres belső teret nézte pár másodpercig, majd visszacsukta.
— A hűtő kong az ürességtől. Ma bementem a boltba, végignéztem az árakat a polcokon, és ott állva kezdtem igazán megérteni, mennyire messzire nyújtózkodtunk a takarónkon túl…