László hosszan sóhajtott, majd megtörte a csendet.
– Rendben. Szerettem Máriát, de az élet nem állhat meg. Megismertem valakit… Erikának hívják. Egyedül él, a közétkeztetésben dolgozik. Hozzá költözöm. Itt… nem tudok tovább egy fedél alatt élni ezzel a gyerekkel. Ilonát megkértem, hogy legyen veletek. Anyagilag nem hagylak magatokra.
Eszter szemében felcsillant valami megkönnyebbüléshez hasonló fény.
– Legalább egy gonddal kevesebb – legyintett. – Úgyis hamarosan elmegyek tanulni. Nem hiányzik a babasírás.
Nóra viszont sápadtan meredt az apjára.
– Te nem új életet kezdesz – mondta halkan –, hanem menekülsz. Előlünk is… és előle is. – A sarokban békésen alvó Annára pillantott.
László nem felelt, csak elfordította a tekintetét, majd szó nélkül kilépett az ajtón.
Ilonával nem volt könnyű a mindennap, de a ház megtelt valamiféle csendes melegséggel. Az idős asszony sajnálta az unokáit, igyekezett tartani bennük a lelket. Nóra iskolába járt, vezette a háztartást, és közben anyja helyett anyja lett Annának. Nem járt szórakozni, nem álmodozott – a kislány köré épült az élete.
– Ne keseredj el, kicsim – simította meg Ilona a haját. – Az Úristen nem vak. Az apátok ostobaságot csinál, de majd észhez térítem.
Fél év telt el, mire az asszony elszánta magát, és felkereste Lászlót.
Erika zavartan fogadta. Tudta jól, mi az igazság, és emésztette a lelkiismeret.
– Ülj le, beszélnünk kell – mondta Ilona keményen. – Te talán rendes asszony vagy, de a fiam gyáván fut el a fájdalom elől, és magával ránt téged is. Ott Nóra egyedül neveli azt a gyereket. Boldogságot akarsz építeni mások könnyeire?
Erika ajka megremegett.
– Kértem őt… Nem lehet saját gyermekem… Azt mondtam, hozzuk ide Annát, felnevelem, mintha az enyém volna. De hallani sem akar róla.
– Nem kérni kell, hanem feltételt szabni – vágta rá Ilona. – Vagy vállalja a lányát, és apaként helytáll, vagy küldd el! Mert ami enélkül van, az nem család, csak önzés és menekülés.