A csecsemőt addig a szomszédasszony gondozta, nála kapott enni is.
– Anyátok… nincs többé – mondta László rekedt hangon, mintha minden szó felsértette volna a torkát. – Miatta történt… miatta.
A temetés napjai ködbe burkolóztak. A faluban halkan sugdolóztak az emberek: vajon mi lesz most a kicsivel, anya nélkül hogyan maradhat életben? Akadt, aki rosszindulatúan megjegyezte, hogy Máriának nem ebben a korban kellett volna már gyermeket vállalnia.
Amikor a gyászolók elszéledtek, Eszter elindult volna a szomszédhoz Annáért.
– Megállj! – csattant fel László olyan élesen, hogy a lány összerezzent. – Ne hozd ide. Nem bírok ránézni. Elvette tőlem Máriát. Maradjon ott, amíg el nem intézem az árvaházat.
Nóra fájdalmas kiáltással tiltakozott:
– Apa, hogy mondhatsz ilyet? A te véred is! Anya utolsó ajándéka! Mit vétett ő?
– Azt, hogy megszületett! – ordította László.
Eszter szó nélkül ment át a szomszédhoz, és egyszerűen továbbadta az apja döntését. Az asszony, karjában a pólyás Annával, csak szomorúan sóhajtott.
– A bánat elvette az eszét… Maradjon nálam, míg magához nem tér.
De László szíve nem enyhült. Úgy tett, mintha a gyermek nem is létezne. Egy hónap múltán azonban a szomszédasszony kimerülten jelent meg náluk.
– Lányok, vigyétek haza a testvéreteket. Három saját gyerekem van, nem bírom tovább.
Nóra boldogan ölelte magához Annát. Ő fürdette, etette, éjszakánként is ringatta. Eszter viszont kelletlenül húzta el a száját.
– Vidd innen, állandóan sír. És… túlságosan emlékeztet anyára.
– Nincs benned irgalom! – zokogta Nóra, miközben magához szorította a kicsit. – Megoldjuk, hallod, Anna? Én sosem hagylak el.
Amikor a kislány betöltötte az első évét, László egy este a konyhába hívta a lányait. –