– Hová akarunk még egy harmadik gyereket? Negyvenegy éves vagy! A két nagyot is alig győzzük talpra állítani – iskola, majd esküvő… És te most, ennyi idősen, megint pelenkázni akarsz? Nem lesz itt semmiféle baba ebben a házban!
László úgy üvöltött, hogy beleremegtek az ablakok. Mária vele szemben állt, egyik kezével hatalmas hasát tartotta, és némán nyelte a könnyeit.
– László, az Isten szerelmére… hogyan tagadhatnám meg a saját gyermekemet? Ez súlyos bűn lenne. Ha az Úr életet adott, megadja hozzá a gondviselést is…
A férfi hajthatatlan maradt. Mögötte ott állt a húszéves Eszter, kimért és hűvös tekintettel, akár az apja. Nem lelkesítette a jövevény érkezése: tisztában volt vele, hogy így kevesebb pénz jut majd rá, és veszélybe kerülhetnek a városi továbbtanulási tervei. A még meg sem született húgát már előre tehernek érezte.
Csak a tizenöt éves Nóra simult oda az anyjához, és gyengéden megszorította a kezét.
– Anyu, kérlek, ne sírj… Segítek majd. Vigyázni fogok rá.
Anna apró termetűnek született, de olyan erővel sírt fel, hogy betöltötte a szobát. László, amikor először meglátta, morogva jegyezte meg:
– Már megint egy lány…
A nevet azonban ő választotta ki. Mintha valami mégis megrezdült volna benne.
Egy hét sem telt el, amikor bekövetkezett a tragédia. Mária már a várandósság alatt is gyengeségre panaszkodott, mégsem ment orvoshoz. Egy délelőtt a konyhában hirtelen összeesett.
A kórházba már nem értek be vele. A szíve feladta.
László megtörten tért haza, arca szürke volt, mint a hamu. Szó nélkül roskadt le az udvaron egy székre. Nóra rémülten rohant hozzá.
– Apa, hol van anya?!
Eszter a küszöbön dermedt meg. A házból Anna kétségbeesett sírása hallatszott, amely mintha előrevetítette volna mindazt, ami ezután vár rájuk.