– Monsieur, esetleg nem lapulna a tárcájában kisebb címlet? – kérdezte Lilla továbbra is kifogástalan udvariassággal.
– Nincs kisebb – morogta a férfi undok hangon.
– Ó, hát akkor bizonyára mesés jövedelemmel rendelkezik – lelkesedett fel Lilla csillogó szemmel. – Egy ilyen tekintélyes úr! Talán gróf? Vagy báró? – zengte teljes komolysággal, minden gúny nélkül, miközben a fél utastér felé fordult. – Mivel foglalkozik a méltóságod? Aranybányák? Olajkutak? Részvénycsomagok? Netán bányavállalatok?
Kérdései annyira ünnepélyesen hangzottak, hogy innen-onnan kuncogás hallatszott. A Rammstein-pólós alak még jobban összehúzta magát.
– Feltételezem, a visszajáró puszta gondolata is sérti az ön nemesi érzékenységét – folytatta Lilla, és már épp a táskájába süllyesztette volna az ötezrest, amikor a férfi ideges mozdulattal kikapta a kezéből, zsebei között kotorászott, majd kelletlenül előhalászta a pontos összeget.
Lilla térde halkan roppant, miközben valami meghatározhatatlan, félúton elakadt pukedlire emlékeztető mozdulatot tett, aztán könnyed léptekkel továbbindult, mintha színpadon sétálna.
– Megfulladok ebben a levegőben! – ragadta meg hirtelen a szoknyáját egy vörös, bulldogra emlékeztető arcú asszony, kezében súlyos szatyorral, amelyből hagymapalánták kandikáltak ki.
– Ó, mennyire megértem! – csapott le az alkalomra Lilla, és lehuppant vele szemben.
Az utas azonnal ráébredt, hogy végzetes hibát követett el.
– Itt nem is a levegő a legnyomasztóbb – kezdte Lilla, drámai sóhajjal. – Hanem a szellemi sivárság! Mondja csak, hány színházi bemutató volt a városban az elmúlt évben? És hány új élelmiszerbolt nyílt? Szégyen! És a könyvtárak? Járt már a milánói Pinacoteca Ambrosianában? Ott még a divatbemutatók is művészi események!
A nő hevesen rázta a fejét. A fullasztó hőség többé nem zavarta, és az sem, hogy kevés dughagymát vásárolt. Most már csak arra tudott gondolni, milyen békés volt, amikor a vejével autózott a piacra: ott ő szabályozta az ablakokat, sőt a légkondicionálót is, és senki nem riogatta olyan szavakkal, mint „Milánó” vagy „Ambrosiana”. Kár volt összeveszni…
Lilla már Provence lankáira készült átkalauzolni hallgatóját, amikor a következő megállóban kitárultak az ajtók, és valóságos emberáradat zúdult be. Ideges, elégedetlen, fáradt alakok préselődtek egymáshoz; könyökök, hátak, táskák és izzadt karok alkottak szinte áthatolhatatlan falat. A levegő megtelt zsémbes morgással és napközben felgyülemlett indulatokkal. Ebben a lüktető hústömegben egy átlagos kalauz esélytelen lett volna, Lillának azonban éppen a teatime következett. A termosza úgy őrizte a hőt, mintha magmát zárt volna magába, és Lilla elvből sosem ivott félig telt csészéből.
Még Mózes is megirigyelte volna, ahogyan a tömeg kettényílt előtte. Egyik kezével a jegyeket és az aprót gyűjtötte be, a másikban peremig töltött bögrét egyensúlyozott, amelyből gőzölgött a forró tea.
Akadt azonban, akit mindez hidegen hagyott. Egy férfi keresztbe vetett lábbal ült, fittyet hányva az előtte álldogáló idősekre. Kihívóan viselkedett: gorombáskodott, a padlóra köpött, sőt rá is gyújtott, mintha direkt hergelné a körülötte állókat.
– Mon ami – fordult hozzá Lilla –, kénytelen vagyok megkérni, ne stadionnak nézze ezt a járművet.
Kezével a zúgolódó utasokra mutatott, akiket fennkölt komolysággal „tisztességes társaságnak” nevezett, amely nem díjazza az efféle modortalanságot.
– Magasról teszek a maga társaságára! – vetette oda a férfi, majd előhúzott egy igazolványt, és látványosan felmutatta. A körülötte állók azonnal elfordították a tekintetüket; a felháborodás egy pillanat alatt elpárolgott.
– Akkor legalább tüzet adna egy hölgynek? – kérdezte Lilla, előhúzva elegáns szipkáját.
A férfi félmosollyal meggyújtotta a cigarettáját. Lilla mélyet szívott bele, majd sűrű füstcsíkot fújt egyenesen a férfi arcába.
– Tudja, megértem magát. Amikor a városvezetés közelében dolgoztam, én is sok mindent megengedhettem magamnak. Nem úgy, mint most – mondta ábrándos hangon, mintha egy távoli, fényes korszak emlékei között időzne.