A trolihálózat telephelyén sürgősen kerestek jegykezelőt a 12-es vonalra. A legutóbbi közlekedési átszervezés óta a munkakör gyakorlatilag rémálommá vált. Egyes járatokat megszüntettek, másokat meghosszabbítottak, így a kocsik ritkábban közlekedtek, viszont annál zsúfoltabbak lettek. Az utasok egymás hegyén-hátán álltak, a levegő vibrált az idegességtől, és minden műszak kisebb csatatérnek számított. Ilyen feltételek mellett legfeljebb a legelszántabbak, a mindenre elszánt túlélők vagy azok vállalták a munkát, akiknek már semmi veszítenivalójuk nem maradt anyagilag. Ám még ők is gyakran hátat fordítottak az egésznek az első fizetés után.
– A pokolba a tizenkettessel! – fakadt ki Erika, aki tizenöt éve dolgozott jegykezelőként. Csúcsidőben csukott szemmel is meg tudta számolni, hányan szálltak fel, és a legfurfangosabb bliccelő sem tudta kijátszani. Mégis, a 12-es járat gondolatától is kirázta a hideg.
– Maga az utolsó esélyünk – könyörgött a telephely vezetője. – Emelünk a bérén… tíz… azaz öt százalékkal! – köhécselt zavartan, mintha valóban nagylelkű ajánlatot tett volna.
– Dugja fel azt az öt százalékot a sűrített levegős rendszerbe! – sziszegte Erika, majd felpattant, és hátra sem nézve kiviharzott az irodából.
Megtehette. Úgysem küldik el – nem volt, aki a helyére álljon.
– Most mit csináljak, Tímea? – fordult kétségbeesetten a titkárnőhöz a főnök, de a nő csak tanácstalanul megvonta a vállát.
Ekkor az ajtó jellegzetes nyikorgással kitárult. A küszöbön egy olyan rikító jelenség jelent meg, hogy az ember szeme belefájdult.
– Gud áftörnún – szólalt meg erős falusias akcentussal az érkező, aki egy harsány mintájú ruhát viselt, azt pedig egy hosszú, szűk szoknyába tűrte.
Könyökétől az ujjai végéig fekete, feszesre húzott szaténkesztyű fedte a karját. Fején hatalmas kalap díszelgett, amely inkább hasonlított egy parabolaantennára, mint női fejfedőre; tetejéből egy sirálytoll meredt az ég felé. Bár szemmel láthatóan jócskán túl volt a harmincötön, mozdulataiban és tartásában fiatalos öntudat feszült.
Ridiküljéből előhúzott egy doboz olcsó cigarettát, egy szálat hosszú szipkába illesztett, majd rágyújtott.
– Kit keres? – vette át a szót Tímea, mert a főnök láthatóan szólni is elfelejtett.
– Lilla vagyok. Lilla – mutatkozott be bársonyos, már-már arisztokratikus hangon. – Azért jöttem, mert szükségük van rám.
– Azt hiszem, eltévesztette az épületet – kezdte a vezető, aki majdnem azt mondta: „az elmeosztály a szomszédban van”, de végül így folytatta: – A szépségszalon az út túloldalán található, csak menjen öt…
– Éppen ön téved, mon cher – vágott közbe Lilla. – Ráadásul kétszer is.
Leült, elegánsan keresztbe tette a lábát, és mélyet szívott a cigarettájából. A füst olyan tömény volt, hogy a sarokban a tapéta pöndörödni kezdett, a műanyag dísznövény levelei pedig lekonyultak.
– Először is: nem kínált meg teával egy hölgyet. Másodszor: nem járok szalonokba. Egy igazi dáma maga készíti el a sminkjét – mosolyodott el hűvösen, ajkai élénkpirosan izzottak. – Azért érkeztem, hogy lehetőséget adjak önöknek: alkalmazzanak jegykezelőként.
– Jegykezelőként? – kapta fel a fejét a főnök, aki egy perccel korábban még azon gondolkodott, miként tessékelje ki a lehető legkisebb lelki sérüléssel.
– Oui – röfögte finoman Lilla, mire a kalapján a toll játékosan megrebbent.
– Miért nem ezzel kezdte? – derült fel a férfi arca, és előhúzta megsárgult, mopszos bögréjét. – Jaj, elnézést, teánk sajnos nincs – pillantott a csészealjon heverő, kiszáradt filterekre.
– Semmi gond. Majd legközelebb felkészültebb lesz – felelte Lilla, és táskájából elővarázsolt egy termoszt, porceláncsészét, csészealjat, sőt egy egész citromot is.
Hamarosan bergamott és kamilla illata lengte be a helyiséget. A citromot kettévágta, egyik felét a csészébe facsarta.
– Biztos benne, hogy meg tud birkózni ezzel a munkával? – kérdezte óvatosan a főnök.
– Arra céloz, hogy nem vagyok elég értelmes? – emelkedett kérdőn Lilla szemöldöke, kalapja is megmozdult vele.
– Dehogy! – hebegte a férfi. – Csak azt nem értem, miért akar ilyesmit csinálni.
– Hobbi – felelte higgadtan. – Kell valami elfoglaltság a szombati bridzspartik és a pénteki tekézés között.