– Nos, ha így állunk, ez remek hír, én igazán nem ellenzem – hadarta zavartan a férfi, majd gyorsan hozzátette: – Fel van véve!
Izzadt tenyerét ünnepélyesen Lilla felé nyújtotta.
– Csókoljam meg? – kérdezte a nő, és jelentőségteljes pillantást vetett a szőrös ujjpercekre.
– Jaj, dehogy! – kapta vissza a kezét a főnök. – Kézfogással akartam megerősíteni a megállapodást. Kérem, fáradjon ki a folyosóra, Tímea mindjárt elkészíti a papírokat.
Lilla komótosan visszapakolta teásdobozait és egyéb kellékeit a táskájába, majd méltóságteljes léptekkel az ajtó felé indult.
Alighogy becsukódott mögötte, Tímea felcsattant:
– Zoltán, ezt most komolyan gondolja? Teljesen különc!
– Pont ez benne a nagyszerű! – legyintett a férfi. – Ép eszű ember nem vállalja el a tizenkettedik járatot. A gondunk ezzel meg is oldódott.
– Az édesapja keresztneve? – kérdezte Tímea, miközben pötyögte az adatokat a számítógépbe.
– Az én drága papám Martinnak hívták – felelte Lilla büszkén.
– Akkor Martin…né? – bizonytalanodott el a titkárnő.
– Eugénia – bólintott Lilla rezzenéstelen arccal.
Tímea egy pillanatra megállt, de inkább nem firtatta.
– Hány éves?
– Nagykorú vagyok.
– Azt látom – sziszegte Tímea. – Születési év?
– Úgy sejtem, egyidősek lehetünk. Írjon be egy számot, majd jelzem, stimmel-e – vágott vissza Lilla. A titkárnő savanyú mosollyal inkább kitörölte a sort.
– Születési hely?
– Mohács – sóhajtotta Lilla fennkölten, és úgy emelte az ég felé a tekintetét, mintha távoli kontinensekre gondolna.
– Nahát… Amerika? – csillant fel Tímea szeme.
– Ugyan. Mohács egy kertvárosi lakópark neve Pest mellett – felelte változatlan méltósággal.
– Értem… Előző munkahely?
Lilla halkan felnevetett.
– Ó, kedvesem, most felidézte bennem azokat a ragyogó időket! A város elitjében mozogtam, befolyásos személyekkel tárgyaltam, mind az én utasításaimat lesték.
Tímea kérdőn nézett rá.
– Sorompókezelő voltam a minisztérium parkolójában.
– Elkészültünk már? – dugta be a fejét az ajtón Zoltán.
– Majdnem. Miért?
– Arra gondoltam, Lilla akár már ma munkába is állhatna.
– Főnök úr, a türelem erény – rótta meg finoman Lilla.
Zoltán mentegetőzve hátrált, ám a nő még utána szólt:
– Mindjárt megyek.
– Hadd mutassam be Benedeket, a… kocsist, akarom mondani, a trolibusz sofőrjét – javította ki magát Zoltán, amikor egy alacsony, vékony, bajuszos férfit vezetett oda.
– Örvendek, Waldemar – nyújtotta Lilla a kezét csókra.
– Benedek vagyok – pontosított a férfi, és inkább kezet rázott vele.
– Természetesen, Waldemar, az öröm az enyém.
– De hát…
– Semmi „de”. Befogta már a paripát? – érdeklődött Lilla. – Induljon, Waldemar, egy perc és követem. És legyen szíves, öltözzön valamivel elegánsabban – mégsem jószágot szállítunk.
– Más ruhám nincs – tárta szét karját Benedek, megmutatva kifakult pólóját.
– Akkor ma kisegítem – jelentette ki Lilla, és előhúzott a táskájából egy csokornyakkendőt. – Ezt vegye fel. És fésülködjön meg.
A sofőr olyan döbbenten bámult rá, hogy szó nélkül átvette a nyakkendőt, majd visszaballagott a vezetőfülkébe. Lillának átadták a jegytömböt, a bankkártyás terminált és egy jókívánságot.
– Ne izguljon, az első nap mindig a legnehezebb – mosolygott rá Zoltán ártatlan biztatással.
– Ugyan kérem, mi lehetne egyszerűbb annál, mint beszedni az emberektől a viteldíjat? – felelte Lilla, miközben ujján pörgette a jegytekercset.
Kecsesnek szánt, kissé túlzó csípőmozdulatokkal indult el az öreg trolibusz felé.
Az első megálló a piacnál volt. Az ajtók szélesre tárultak, az utasok felszálltak, helyet kerestek, majd tekintetüket telefonjukra vagy a koszos ablakra szegezték.
Lilla azonnal kiszúrta a legbarátságtalanabb arcot: egy görnyedt hátú férfit, aki „Rammstein” feliratú pólót viselt.
– Jó napot kívánok – szólította meg mesterkélt akcentussal. – Legyen kedves rendezni az utazás árát, uram.
A férfi szó nélkül elővett egy ötezres bankjegyet, és átnyújtotta. Mindennap ezzel próbálkozott, pontosan tudva, hogy a kalauznál rendszerint nincs elegendő apró a visszaadáshoz. Lilla azonban rezzenéstelen arccal vette át a pénzt, és már nyitotta is a táskáját, mintha csak erre a pillanatra várt volna.