— Egyszerűen nyúlj a közös számlához, és fejezd be a huzavonát! — zárta le ingerülten Vivien.
— Így van, Gábor — csatlakozott Balázs gunyoros hangsúllyal. — Úgy remegsz, mint egy sarokba szorított nyúl. Üzletek sora hozza a pénzt, a számláid dagadnak a bevételtől. Igazán csurranhatna belőle nekünk is, kedves rokon.
— Vannak számláim, ez igaz — felelte Gábor élesen. — De nem azért, hogy ti dézsmáljátok őket, mint éhes varjak. Én még mindig hiteleket törlesztek. Oldjátok meg a saját életeteket!
Vivien Balázsra sandított, majd vállat vont.
— Úgy fest, nálad megint teljes a fejetlenség a papírok körül.
Gábor hirtelen mozdulattal felkapta az asztalon álló csészét, amely Andrea tálcáján pihent.
— És te mit szólsz ehhez, Andrea? — fordult felé kihívóan. — Kinek adsz igazat?
Andrea nyugodtan állta a tekintetét.
— Annak, ami józan és ésszerű — felelte csendes derűvel. — A kapkodás ritkán vezet jóra.
— Most már ő is bölcselkedik! — horkant fel Vivien. — Inkább hozd ide a kávémat, és ne prédikálj.
Andrea lehunyta egy pillanatra a szemét, mintha türelmet gyűjtene.
— Máris intézem.
Balázs közbevágott, hangjában némi éllel:
— Gábor, ne úgy nézz rá, mintha ő lenne az ellenséged. Ebben a házban egyedül benne bízhatsz.
Gábor gúnyosan felnevetett.
— Megbízható? Olyan, mint egy igásló. Szót fogad, bármit mondanak neki.
— Ne hagyd, hogy teljesen kihunyjon benned a lelkiismeret — mondta Andrea halkan.
— Lelkiismeret? — csattant fel Vivien, és diadalmasan felszegte az állát. — Tartsd meg magadnak az erkölcsi leckéidet. Kiválóan boldogulunk nélkülük is.
Andrea nem vitatkozott tovább. Csak ennyit jegyzett meg:
— A legsötétebb éjszaka után is felkel a nap.
— Hagyj már ezekkel a mézes-mázas mondatokkal! — legyintett Vivien undorral. — Rosszul vagyok tőlük.
A következő napok látszólag eseménytelenül teltek. Pénteken, ahogy Nóra előre jelezte, kora délután megérkezett Erzsébet. Andrea készséges idegenvezetőként vezette végig a házon: megmutatta a tágas nappalit, a hálókat, még a pince hűvös zugait is. A kertben is sétáltak egy kört, ahol az asszony minden apróság iránt érdeklődött. Erzsébet alapos volt, kérdései szinte kifogyhatatlannak tűntek, Andrea pedig türelmesen és pontosan válaszolt. Mire az óra hármat ütött, a vendég elköszönt.
Andrea a kapuban állva mély levegőt vett. Úgy érezte, a dolgok lassan a helyükre billennek. „Csak ki kell várni” — gondolta bizakodva.
Egyre határozottabb lett. A háztartás irányítása, a főzés, a takarítás és Vivien szeszélyeinek kezelése között ügyesen egyensúlyozott. Gábor azonban mindinkább belemerült a veszekedésekbe, és Balázs élcelődései, valamint Vivien bátorítása mellett egyre kevésbé figyelt a következményekre.
— Anya, amint mindent előkészítettem, indulok — mondta Nóra telefonon, magabiztos hangon.
— Jól vagyok, kincsem. Kézben tartom a dolgokat — válaszolta Andrea nyugodtan. — De maradj résen.
— Ha kell, azonnal jövök, és kiszabadítalak ebből az egészből — felelte határozottan Nóra.
— Tudom, és hálás vagyok érte — suttogta Andrea, szívében melegséggel.
Aznap este Gábor, Vivien és Balázs a felső szinten berendezett moziszobába vonultak. Egy pörgős akciófilmet indítottak el, miközben sörösüvegek koccantak, és a hangulat egyre oldottabbá vált. Andrea előrelátóan hideg italokat készített be, mellé sajtot és felvágottat szeletelt. Mielőtt azonban felvitte volna a tálcát, az egyik fogásba belekevert egy apró adagot abból a szerből, amelyet egy patikus ismerősétől szerzett.
— Enyhe élénkítő — mondta korábban a nő mosolyogva. — Felerősíti az indulatokat.
Andrea tisztában volt vele, hogy a három ember már így is ittas. Gábor lobbanékony természete pedig könnyen lángra kapott a legkisebb szikrától is. „Csak egy kis lökés kell” — futott át rajta a gondolat, miközben megigazította a tányérokat.
— Hé, végre! Hozd ide a rágcsálnivalót! — kiáltott ki Gábor, amikor meglátta az ajtóban.
— Nekem még egy jéghideg sört is! — tette hozzá Vivien türelmetlenül.
— Itt van minden — felelte Andrea, és az asztalra helyezte az üvegeket meg a falatkákat.
Balázs már kissé kapatosan vigyorgott rá.
— Te vagy a mi csendes jótevőnk. Mondd csak, miért maradtál ilyen sokáig néma?
— A csend néha többet ér a szónál — válaszolta Andrea sejtelmesen.
Vivien felnevetett.
— Az én dolgom, hogy élvezzem az életet. A tiéd meg az, hogy kiszolgálj minket. Ne áltasd magad mással!
— Nem te döntöd el, ki mire hivatott — mondta Andrea nyugodtan.
— Elég a szócsatából! — csapott az asztalra Gábor. — Szórakozni akarok.
Az idő múlt, az üvegek sorra ürültek. A film zaja összemosódott a hangos beszéddel, a nevetés egyre élesebbé vált. A levegőben vibrált valami nehezen megfogható feszültség, mintha a jókedv alatt lappangó indulatok csak a megfelelő pillanatra várnának, hogy felszínre törjenek. Andrea csendben figyelt, és tudta, hogy hamarosan elérkezik az a pont, ahonnan nincs visszaút.