A gondolat, amely addig is ott lüktetett benne, most már tisztán és megállíthatatlanul visszhangzott: nem bírom tovább. Elég volt.
— Anya, hová megyünk? — kérdezte Levente álmos, elcsukló hangon, amikor Réka finoman felébresztette. A kisfiú még félig az álmok világában járt, tekintete ködös volt, nem értette, mi történik körülötte.
— Csitt, kincsem — súgta Réka, miközben vállára kapta a táskákat, és karjába emelte őt. — Nórához megyünk.
A barátnő pontosan úgy fogadta őket, ahogy Réka remélte. Az éjszaka közepén nyitott ajtót, kérdések és felesleges megjegyzések nélkül. Nem faggatózott, nem csodálkozott, egyszerűen tette, amit ilyenkor tenni kell: Leventét betakarta a nappali kanapéján, Réka kezébe forró teát nyomott, és természetes egyszerűséggel közölte, hogy addig maradnak, ameddig csak szeretnének. Nóra mindig ilyen volt — csendes támasz, feltételek nélkül.
— Maradjatok nyugodtan, amíg szükséges — mondta halkan, mintha ez a világ legmagától értetődőbb dolga lenne.
A lakásra boruló csendben Réka először érzett valami furcsa, hűvös nyugalmat. Nem tört ki belőle sírás, nem remegett a dühtől. Csak egy biztos, sziklaszilárd tudat: jól döntött.
Reggel aztán megállás nélkül rezgett a telefonja. Erika, Márk, sőt még Gergő is próbálta elérni. Tudni akarták, hol van, mit képzel, miért tűnt el szó nélkül. Réka azonban lenémította a készüléket. Nem akart magyarázkodni, sem szemrehányásokat hallgatni. Nem volt ereje újra és újra végigmenni ugyanazon a meddő körön. Inkább álláshirdetéseket böngészett, albérleteket keresett. Az adminisztrátori fizetése nem ígért fényűző lehetőségeket, de egy apró, egyszobás lakásra a város peremén futotta.
— Nem marad így örökre — ismételgette magának, miközben az új otthonban a kevés holmiját rendezgette. A szoba kicsi volt, a falak egyszerűek, mégis más volt ott a levegő. Könnyebb. Szabadabb. Olyan, amilyenre régóta vágyott.
Egy hét sem telt bele, beadta a válókeresetet. Márk váratlanul jelent meg a nyelviskolában, ahol Réka dolgozott. Feldúltan rontott be, beszélni akart.
— Réka, mit művelsz? Gyere haza, mindent helyrehozunk! Ugyanolyan lesz minden, mint régen. Megoldjuk!
Réka fáradtan nézett rá. Pontosan tudta, milyen ígéretek következnének még.
— Nem, Márk. Semmi nem lesz olyan, mint volt — felelte nyugodtan, de határozottan. — Elegem lett abból, hogy a saját családomban érzem magam kívülállónak. Ez nem egyik napról a másikra történt. Te hagytad, hogy idáig fajuljon.
Az idő telt, és egyszer csak elérkezett a nap, amikor Réka egy tágas, háromszobás lakás ajtaját nyitotta ki. Ez már az övé volt. Világos falak, napfényes nappali, külön kis szoba Leventének — mindaz, amit annyiszor elképzelt.
— Anya, ez tényleg a miénk? — szaladt végig Levente izgatottan a helyiségeken, alig akarta elhinni.
— Igen, szívem — mosolyodott el Réka csendesen. — Mostantól ez az otthonunk.
Erika azonban nem adta fel. Hol telefonált, hol személyesen állított be, máskor ismerősökön keresztül üzent: Márk megváltozott, belátta a hibáit, más ember lett.
— Rékám, miért kínzod magad egyedül? — győzködte az anyósa. — Gyere vissza, mindent rendbe teszünk.
De ezek a szavak már nem találtak utat hozzá. Túl sokszor hallotta őket, és túl kevésszer követte valódi változás.
Lassan rendeződni kezdtek a dolgok. Réka beiratkozott egy angoltanári képzésre, hogy hivatalos képesítést szerezzen. Az iskolában rábízták a gyerekcsoportokat, így új irányt vett a pályája. Nem keresett sokat, de elég volt a megélhetésre. Nem a pénz számított, hanem az érzés, hogy végre a saját útját járja. Szeretett a gyerekekkel foglalkozni, örömét lelte az apró sikerekben.
Hétvégenként gyakran kirándultak Leventével. Volt egy kis autója, szerény, de megbízható. Kimentek a természetbe, pokrócot terítettek a fűre, nevettek, beszélgettek. Réka úgy érezte, élete lassan megtelik tartalommal.
— Anya, miért nem lakunk már együtt apával? — kérdezte egyszer Levente csendesen egy parkban ülve.
Réka mély levegőt vett, és maga mellé húzta a fiát a padon.
— Tudod, előfordul, hogy a felnőttek nem tudnak tovább egy fedél alatt élni — mondta gyengéden. — De attól még mindketten nagyon szeretünk téged. Ez sosem változik.
Levente tétován bólintott, majd hozzátette:
— A nagyi azt mondja, rossz vagy, mert elhoztál.
Réka elmosolyodott, bár a szeme sarkában könny csillant.
— A nagymama csak hiányol téged — felelte halkan. — Bármikor találkozhatsz vele és apával is. Ez nem tilos. A legfontosabb az, hogy mi ketten összetartunk.
És valóban, az élet lassan egyensúlyba került. Réka tanított, fejlődött, és újra erősnek érezte magát. Nem próbált többé megfelelni mások elvárásainak, nem akart valaki más lenni. Végre önazonosan élt — és ez a felismerés elég volt ahhoz, hogy igazán boldognak érezze magát.