Már aznap este, amikor alig fért a bőrébe az izgatottságtól, nem tudta magában tartani a hírt. Amint Márk hazaért, Réka szinte ragyogva újságolta el neki mindazt, amit megtudott.
— El sem hiszed, milyen lehetőség ez, Márk! — hadarta csillogó szemmel. — Végre saját otthonunk lehet, nem kell többé albérletre költeni! Beiratkozhatok egy képzésre, rendes állást szerezhetek… teljesen új életet kezdhetünk!
A férfi arcán széles mosoly terült szét, mintha hirtelen reflektorfény gyulladt volna benne.
— Ez fantasztikus! — vágta rá lelkesedve. — Most aztán tényleg emberhez méltóan élhetünk! Ezt anyának is azonnal el kell mondanom, örülni fog!
Réka gyomra egy pillanatra összeszorult, de igyekezett palástolni.
— Miért kellene rögtön Erikának szólni? — kérdezte óvatosan. — Ez az örökség az enyém… csak az enyém.
Márk értetlenül nézett rá.
— Hogyhogy miért? Család vagyunk, nem? Ami a tiéd, az a miénk is. Ez természetes.
Réka inkább lenyelte a választ. Tudta, hogy ha vita kerekedik, abból úgysem jön ki jól. És azt is sejtette, hogy az anyósa előbb-utóbb magától is megjelenik. Nem kellett sokáig várnia.
Fél órával később Erika már ott toporgott a lakás ajtajában, mintha mindig is oda tartozott volna.
— Drága Rékám, hát ez csodálatos hír! — csapta össze a kezét, majd szinte besiklott a konyhába. — Na, üljünk le, és beszéljük meg, hogyan hasznosítjuk azt a nagy lakást. Ketten vagytok a gyerekkel, minek nektek annyi szoba?
Réka torkában gombóc nőtt.
— Ezt hogy érted? — kérdezte halkan, miközben érezte, hogy elönti a forróság.
— Ugyan már — legyintett az asszony. — Ki lehetne adni egy-két helyiséget. Vagy segíthetnénk valakinek. Például Márk testvére a családjával egy apró lakásban nyomorog. Nem akarod támogatni őket?
Réka szinte levegőt sem kapott. Márkra pillantott, de a férfi zavartan kerülte a tekintetét.
— Ez az én otthonom lesz! — tört ki belőle. — Leventének akarok biztonságos környezetet, nyugodt gyerekkort. Nem bérlőket!
Erika felháborodott arccal tárta szét a karját.
— Micsoda önzés! — csattant fel. — Csak magadra gondolsz. A család nem számít? Hallod ezt, Márk?
Ettől a naptól kezdve a nyomás egyre elviselhetetlenebb lett. Az anyósa úgy járt-kelt náluk, mintha ő lenne a ház úrnője, és nap mint nap újabb ötletekkel állt elő: adják bérbe a lakást, értékesítsék, osszák szét a pénzt, forgassák be „közös célokra”. Úgy beszélt az egészről, mintha Réka csupán mellékszereplő volna a saját örökségében.
Egy alkalommal még tovább ment.
— Az autót is odaadhatnátok Márk öccsének — vetette fel könnyedén. — Három gyereke van, nagyobb szüksége van rá. Te meg eljársz busszal, az sem tragédia.
Márk szokás szerint anyja mellé állt. Az esték sorra veszekedéssel teltek, ahol Réka egyedül próbált érvelni kettőjük ellen. Nem kapott támogatást, még egy együttérző szót sem.
Egyik este közös vacsorát szerveztek. Erika meghívta Márk testvérét és annak feleségét is. Az asztalnál ülve Réka úgy érezte magát, mint egy vádlott a tárgyaláson. Az egész beszélgetés arról szólt, miként lehetne „okosan” felhasználni az ő örökségét. Ujjai görcsösen szorították a szalvétát, szíve hevesen vert.
Felpillantott a férjére, keresve benne legalább egy bátorító pillantást, egy néma üzenetet: melletted állok. De Márk kerülte a szemkontaktust, mintha a tányérja hirtelen rendkívül érdekessé vált volna.
— Anyának igaza van — szólalt meg végül, kényszeredetten megköszörülve a torkát. — Most kötelességed segíteni a családnak. Ez így fair.
Abban a pillanatban valami végleg eltört Rékában. Mintha egy túlfeszített húr pattant volna el benne. Hirtelen kristálytisztán látta: Márk sosem volt igazán mellette. Mindig is az anyja akaratát követte. Ő pedig csupán kényelmes kiegészítő volt az életében, nem társ.
Ahogy az előszobában állt később, különös nyugalom szállta meg. Tudta, hogy innen nincs visszaút. Nem lesznek többé magyarázkodások, békítési kísérletek, hamis ígéretek. Ez a lakás már rég nem otthon volt, inkább ketrec. Saját életében vált idegenné.
Megvárta, míg mindenki elcsendesedik, a lakásra ráborul az éjszaka. Árnyékként kelt fel az ágyból, és hangtalanul pakolni kezdett. Keze remegett, de az elhatározása szilárd volt. Csak a legszükségesebbeket tette félre: iratok, néhány ruhadarab, Levente kedvenc játékai. A többi nem számított.
A fejében egyetlen gondolat zakatolt újra és újra: most vagy soha.