— Ez fantasztikus hír! — Márk arca úgy felragyogott, mintha felkapcsoltak volna benne egy villanyt. — Most aztán végre élhetünk rendesen! Azonnal felhívom anyát, hadd örüljön ő is!
Réka teste egy pillanatra megfeszült, de igyekezett ezt nem kimutatni.
— Miért kellene rögtön anyukádnak szólni? — kérdezte óvatosan. — Ez az örökség az enyém, Márk. Csak az enyém.
— Hogyhogy miért? — nézett rá értetlenül, felvont szemöldökkel. — Egy család vagyunk. Ami a tiéd, az az enyém is. Nálunk minden közös. Ezt te is tudod.
Réka az ablak előtt állt, és szinte öntudatlanul kavargatta a teáját. Odakint az őszi eső szűnni nem akaróan permetezett, apró cseppek csorogtak végig az üvegen. A szürke ég és a nedves utcák látványa pontosan tükrözte a hangulatát: fakó, bizonytalan, kissé nyomasztó. A vízcsíkok kusza rajzolatokat hagytak az ablakon, mintha elmosódott háztetők vagy sehová sem vezető utak körvonalai lennének.
A konyhában szokatlan csend honolt. Levente az óvodában volt, így nem töltötte meg a lakást a kérdéseivel és vidám zsivajával, Márk pedig természetesen dolgozott. Ritka pillanat volt ez, amikor Réka egyedül maradt a gondolataival — és ilyenkor valahogy minden üresebbnek tűnt.
— Mennyire más lett minden… — suttogta maga elé, mintha attól tartana, hogy a falak is meghallják.
Eszébe jutott, amikor hat évvel korábban először lépték át ennek a bérelt lakásnak a küszöbét. Fiatalok voltak, tele tervekkel és lendülettel. Nevetgéltek, bolondoztak, és meg voltak győződve róla, hogy az élet csak felfelé ívelhet. Akkor még nem sejtették, hogy egyszer majd ugyanitt állnak, ugyanennél az ablaknál, és a holnap pontosan olyan lesz, mint a tegnap.
Abban az időben minden egyszerűbbnek látszott. Márk egy autószalonban dolgozott értékesítőként, Réka pedig egy kis cégnél volt titkárnő. A fizetésük alig fedezte a kiadásaikat, de valahogy mégsem érezték magukat szegénynek. Volt egy másfajta gazdagságuk: lelkesedés, összetartozás, közös álmok. Réka esténként igyekezett valami finomat főzni, utána pedig hosszú sétákat tettek a városban, és arról beszélgettek, milyen lesz majd a saját házuk. Egyszer, valamikor a jövőben.
— Rékám, már egy éve házasok vagytok, de unokáról még szó sincs — jegyezte meg egyszer Erika, amikor teára hívta a menyét. — A mi időnkben nem a karrier volt az első. A gyerek jött előbb.
Réka udvarias mosollyal hallgatta, miközben a szigorú tekintetű asszonyt figyelte.
— Erika, még nem érezzük úgy, hogy itt az ideje. Szeretnénk előbb biztos alapot teremteni, saját lakást venni… tudja, stabil hátteret — felelte higgadtan, nem hagyva teret a vitának.
— Ugyan már! — legyintett az anyós sértődötten. — Ha halogatjátok, csak nehezebb lesz. És ki segít majd nektek? Az idő nem áll meg, ketyeg az óra — tette hozzá jelentőségteljesen.
Ettől kezdve Erika minden alkalmat megragadott, hogy szóba hozza a témát. Ha Márk is jelen volt, látványosan sóhajtozott, és a szomszéd kisgyerekeire mutogatott.
— Márk késői gyerek volt, harmincévesen szültem — törölgette a szemét zsebkendővel. — Olyan jó lenne még erőben megérni egy unokát.
Egy este, amikor Márk hazatért a munkából, különös csend lengte körül. Látszott rajta, hogy valami foglalkoztatja.
— Réka, lehet, hogy anyának igaza van — mondta végül tétován. — Miért ne próbálnánk meg? Látom rajtad, ahogy a gyerekekre nézel.
Réka kezében megállt a tányér, amit éppen mosogatni készült. Hogyan mondhatna most nemet? Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy az idő valóban nem nekik dolgozik.
— Márk, alig jövünk ki a pénzünkből. Egy baba rengeteg kiadással jár… — a hangja megremegett, és inkább az ablak felé fordult.
— Majd megoldjuk — lépett mögé a férfi, és átölelte. — Vállalok pluszmunkát, hajtok a jutalékért. Nem fogunk éhen halni. Bízz bennem.
Egy évvel később megszületett Levente. Gömbölyű arcú, ragyogó szemű kisfiú volt, aki kísértetiesen hasonlított az apjára. Amikor Réka először a karjába vette, úgy érezte, mintha hirtelen minden a helyére került volna. Az anyaság melegsége, a szeretet, az a különös, mindent betöltő boldogság elárasztotta a szívét.
Csakhogy hamar kiderült: az öröm mellé mindig társul valami más is — felelősség, aggodalom és egyre növekvő terhek, amelyek lassan, szinte észrevétlenül kezdtek ránehezedni a fiatal család életére.