– …nem vagyok már abban a korban – folytatta Krisztina halkan –, hogy három gyerekre ügyeljek reggeltől estig, főzzek, takarítsak, és még mindenre maradjon erőm.
– Ugyan már, mama – legyintett Benedek. – Hiszen te csinálod a legjobban! Az ebéd, amit a gondoskodó kezed készít, felér bármelyik étteremmel. A gyerekek biztonságban vannak a szerető nagymamájuk mellett, mi pedig így többet tudunk dolgozni, többet keresünk. Hát nem csodálatos, hogy együtt él a család? Ki mondhatja ezt el magáról manapság?
Krisztina keserűen elmosolyodott.
– A nyár elején, amikor a gyerekek elutaztak a tengerhez pihenni, engem pedig itt hagytak az unokákkal… azt hittem, nem élem túl azt a két hónapot.
Gyorsan hozzátette:
– Félre ne értsetek, imádom őket, a mindenem mindhárom. De teljesen kimerültem. Ezért találtam ki Benedeknek, hogy hétvégére elutazom egy barátnőmhöz a vidéki házába.
– És valóban oda ment? – kérdezték a lányok kíváncsian.
Az asszony megrázta a fejét.
– Nem. Csak kóboroltam a városban. Kiállításokra mentem, múzeumokat jártam végig. Olyan helyekre, ahol régen annyira szerettem lenni.
– De éjszaka hol aludt? – faggatták döbbenten.
Krisztina halvány mosollyal felelt:
– Nem nagyon aludtam. Nyár volt. Kiültem a folyópartra egy padra, és ott töltöttem az éjszakát.
A lányok felháborodva néztek rá.
– Ma pedig – folytatta csendesen – eljöttem a házhoz, ami valaha az enyém volt… felmentem az emeletre. Nyitva volt a padlásfeljáró. Benedek gyerekkorában ott bújócskázott előlem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy ott maradok éjszakára.
– Ez szörnyű! – csattant fel Réka.
Réka és Dóra végül szinte kézen fogva vitték át Krisztinát Rékához.
– Jaj, Rékám, mennyit változott itt minden! Gyönyörű lett a lakás. Bárcsak ne hallgattam volna akkor Benedekre és Viktóriára… Ó, ne érts félre…
– Tudja mit? Költözzön hozzám – vágta rá Réka határozottan.
– Ugyan, dehogy, nem akarok a terhére lenni.
– Szó sem lehet róla!
Dóra közbeszólt:
– Ne haragudjon a kérdésért, de amikor eladta a lakását, mi lett a pénzzel?
– Dóra kiváló jogász – tette hozzá Réka biztatóan. – Nyugodtan mondjon el mindent.
– A gyerekek kapták – válaszolta Krisztina egyszerűen. – Benedek azt ígérte, a felét beteszi a nevemre kamatozni, a másik felét pedig megtartja maguknak.
Dóra elgondolkodva nézett maga elé.
– Ebből az összegből egy kisebb, egyszobás lakást simán lehetne venni.
– A felújításban pedig segítünk! – lelkesedett Réka.
– De hát… én… hogyan is…
– Bízza csak ránk – zárta le Dóra. – Majd én intézem.
Alig telt el egy hónap, és Krisztina már az új, saját lakásának kulcsát forgatta a zárban – ugyanabban a házban, ahol korábban is élt.
Hogy Dóra pontosan mit mondott Benedek munkahelyén, azt senki sem tudta. Az azonban látszott, hogy a férfi zavarban volt. Hosszan magyarázkodott az édesanyjának, hogy ha ennyire nehéz volt neki, miért nem szólt időben – hiszen mégiscsak család.
Viktória viszont sértődötten elfordult, és egy ideig szóba sem állt az anyósával.
Az unokák hamar megszervezték, melyikük mikor alszik a nagyinál. Felváltva mentek hozzá, igazi kis menetrendet készítettek. Később Viktória is megenyhült. A gyerekek óvodába kerültek, amit meglepő módon örömmel fogadtak.
Krisztina pedig újra élni kezdett. Rékával kölcsönösen látogatták egymást, időnként együtt mentek tárlatokra, előadásokra.
– Én aztán – jegyezte meg egyszer Dóra –, ha megöregszem, a saját otthonomban maradok. Bármennyire kérlelnek majd, nem adom fel. Nem akarok padon virrasztani vagy padlásokon bujkálni.
– Ez így van – értett egyet Réka komolyan.