Azon a bizonyos napon azonban, amikor már indulni készülődtek lefelé, mintha halk nyikorgást hallottak volna a tetőajtó felől. Megdermedtek, füleltek, de minden csendes maradt. Vállat vontak, és a megszokott útvonalon megkerülve a kiugró falrészt egyszer csak megtorpantak. A kémény tövében egy idős asszony ült. Gondosan fel volt öltözve, haja rendben fésülve, és komótosan majszolt egy szendvicset, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Elnézést… maga kicsoda? – kérdezték egyszerre, kissé ijedten.
A nő zavartan felpillantott, lenyelte a falatot.
– Én? Nos… Krisztina vagyok. Krisztina Boriszovna – felelte bizonytalanul.
Réka ekkor hirtelen felismerte.
– Várjon csak… maga adta el nekünk a lakást, igaz? – kérdezte elkerekedett szemmel.
Az asszony bólintott, arca enyhén kipirult.
– Igen, te vagy az a kedves kislány… aki megvette tőlem. Tudjátok, lányok… – itt elcsuklott a hangja, és könnyek gyűltek a szemébe.
Nem sok kellett, hogy kibukjon belőle a története.
– Egyedül neveltem fel Benedeket. Az apja lelépett, beleszeretett valaki másba – mondta keserűen. – A fiam gyenge egészségű volt, minden erőmmel rá figyeltem. Nem mentem újra férjhez, az életemet neki szenteltem.
Benedek szorgalmas diák lett, egyetemre járt, majd elvégezte a mesterképzést is. Munkahelyén megbecsülték, szépen haladt előre a ranglétrán. Csak a párkapcsolatokban nem volt szerencséje.
– Aztán öt éve egyre később járt haza – folytatta Krisztina. – Nem sokkal később bemutatta Viktóriát.
A fiatal nő első pillanattól serénynek bizonyult: főzött, mosott, takarított, gondoskodott Benedekről. Krisztina úgy érezte, végre fellélegezhet, talán jut egy kis idő önmagára is. A fia már korábban vásárolt egy tágas lakást, de kényelmesebb volt együtt élni. Most azonban a fiatalok átköltöztek a saját otthonukba, és úgy tűnt, mindenki megtalálja a helyét.
Az idill nem tartott sokáig.
Viktória világra hozta Leventét, a nagymama rajongott az unokáért. Egy évre rá megszületett Márk, majd három esztendő múltán Lilla is. Amikor a legkisebb érkezett, a fiatalok felvetették, hogy Krisztina adja el a lakását, hiszen úgyis náluk lakik, segít a gyerekek körül – felesleges üresen állnia.
– Így kerültem abba a bizonyos kis pokolba – mondta keserű mosollyal.
Viktória vissza akart menni dolgozni, a három apróság felügyeletét pedig Krisztinára bízták. Csakhogy az asszony szervezete egyszer csak jelezte, hogy nem bírja tovább: felszökött a vérnyomása, ágynak esett. Az orvosok gyógyszereket írtak fel, és nyugalmat rendeltek el számára. Nyugalmat – három eleven, örökké mozgó kisgyerek mellett.
A menye ragaszkodott hozzá, hogy a nevelés az ő dolga. A nagymama feladata „csupán” annyi volt, hogy főzzön, etesse a kicsiket, átöltöztesse őket, ha összekoszolták magukat, mesét olvasson, levegőztesse őket, rendet tartson a lakásban, és estére meleg vacsorával várja haza a dolgozó szülőket. Fegyelmezni, tanítani, rendre utasítani nem volt joga.
Miután megetette a családot, elmosogatott, elpakolt, lefektette a gyerekeket és felolvasott nekik – mert a mesélés természetesen az ő feladata volt –, akkor maradt néhány lopott perce önmagára.
– Ugyan, mama – dünnyögte ilyenkor Benedek, amikor az asszony fáradtságra panaszkodott. – A mozgás az élet. – Krisztina pedig halkan megjegyezte, hogy ő már nem abban a korban van, amikor egész nap talpon lehet büntetlenül.