Réka szinte dalolt örömében – és volt is rá oka.
Végre saját lakása lett. A saját otthona, ahol nem kellett egy rosszkedvű főbérlőhöz alkalmazkodnia, aki este tizenegykor lekapcsolta a villanyt, a nyomában járt, és még a forrásban lévő fazék alól is elzárta a gázt. Nem kellett többé attól tartania, hogy rászólnak a hajszárító vagy a hajvasaló miatt, nehogy „túl sokat fogyasszon az áram”.
Fürdeni kádban tilos volt, csak zuhanyozni lehetett, naponta egyszer – választhatott, hogy reggel vagy este, de teljesen mindegy volt, mert Ildikó néni így is ott toporgott az ajtó előtt, és dörömbölve figyelmeztette, hogy csavarja kisebbre a vizet.
Egy teljes évet húzott le ebben a nyomasztó légkörben. A háziasszony afféle önjelölt nevelőnek képzelte magát, és állandóan kioktatta Rékát. Amint betöltötte a tizennyolcat, könyörgött a szüleinek, hogy költözhessen kollégiumba.
Csakhogy az sem bizonyult áloméletnek. Az ágyi poloskák és csótányok még hagyján – ezekhez idővel hozzáedződik az ember. De hogy eltűnt a serpenyő a sülő krumplival együtt, amíg egy pillanatra hátat fordított, az már több volt a soknál. És a szobatársak, akik éjjelente fiúkat cipeltek fel… az jelentette az igazi próbatételt.
Egy évig tűrte, aztán betelt a pohár. Az édesapja váratlanul meglátogatta, meglátta a káoszt és az áldatlan állapotokat, és még aznap eldőlt, hogy a lánya nem maradhat ott tovább.
Így került Ilona nénihez albérletbe, ahol végül öt esztendőt töltött. Az idős asszony kedves volt, még ha akadtak is furcsa szokásai. Réka ott fejezte be a tanulmányait, majd munkába állt, és továbbra is nála lakott. Minden fillért félretett, hogy összegyűjtse a kezdőrészletet egy saját lakásra. Nem vágyott nagyra – egy aprócska garzon is megfelelt volna, csak az övé legyen.
Miközben más lányok randiztak és a fizetésüket ruhákra meg divatos táskákra költötték, ő túlórázott és takarékoskodott. Ilona néni gyakran nógatta, hogy pihenjen, ne hajtsa túl magát, de Réka hajthatatlan maradt. Tudta, mit akar.
Egy nap a szülei látogatóba érkeztek. Az apja kissé feszengve közölte, hogy közösen – az édesanyjával és Emese nénivel – elhatározták, segítenek neki.
Emese néni távoli rokon volt az apai ágról. Soha nem ment férjhez, az egész életét a tanításnak szentelte, és még nyolcvanöt évesen is bejárt az iskolába. Szigorú természetű asszony hírében állt, a rokonsággal sorra összeveszett. Egyedül Réka édesapjára hallgatott valamennyire. Az édesanyját viszont kifejezetten kedvelte, talán mert ő is pedagógusként dolgozott.
Nem sokkal korábban Emese néni, amikor a szülők élelmiszert vittek neki, félrehívta az apát, és arra kérte, segítsen elintézni, hogy idősek otthonába költözhessen. Az apa akkor nem válaszolt. Inkább elmentek megnézni az intézményt, ahová az idős asszony menni készült. Útközben, szinte kimondatlanul is, ugyanarra jutottak: inkább előkészítik Réka szobáját Emese néni számára. A lány úgyis más városban él.
Az idős tanárnő szelleme még mindig éles volt. Azt mondta az unokaöccsének, ne gyötörje magát lelkiismeret-furdalással. Tisztában van vele, hogy nehéz természet, és nem akarja lerombolni azt a jó képet, amely az évek alatt kialakult róla.
Ám Réka szülei hajthatatlanok maradtak. Azt mondták, így mindenkinek könnyebb lesz. Tréfásan hozzátették, hogy talán önző okból is ragaszkodnak hozzá: ott van a macskájuk és Botond, a beszédes papagáj, akiket utazáskor mindig ismerősöknél kellett elhelyezni. Ha Emese néni hozzájuk költözik, szemmel tarthatja az állatokat, és a ház sem marad üresen, amikor ők elutaznak valahová, így mindenki nyugodtabb szívvel indulhat útnak.