— Nézd már azt a képet… — böfögte András, majd a folyosói tükör felé bökött, pontosabban az arcom felé. — Tiszta ráncos mopsz.
Megdermedtem.
Az a drága arckrém, amit az imént öt percen át aprólékosan masszíroztam a bőrömbe a kozmetikusok által ajánlott mozdulatokkal, hirtelen sűrű, ragacsos máznak tűnt. Mintha gletteltem volna magam.
Ötezer forintba került az a kis tégely. Két hónapig spóroltam az ebéden, hogy megvehessem. Azt reméltem, csökkenti a puffadást, feszesebbé teszi az arcom vonalát.
András elcsoszogott mellettem a fürdőszoba felé, maga után húzva az alkohol és az állott ruhák kellemetlen szagát.
— Felesleges igyekezet, Éva — szólt ki a csobogó víz mögül. — A bőrt nem lehet visszahúzni. Legfeljebb a füledig.
A tükörbe néztem.
Ötvennégy éves vagyok. A hajam rendben van, a kezem ápolt, és igen, az állam vonala már nem a régi. A gravitáció ellen még nem találtak fel csodaszert.
De eddig a percig… ha nem is gondoltam magam szépségkirálynőnek, nőnek éreztem magam. Olyan nőnek, aki törődik magával, és tisztában van az értékével.
Most viszont egy öreg kutya nézett vissza rám. Egy ráncos pofa.
A vacsora, ami elmaradt
A konyhában András már megmosdva, de ugyanolyan gyűrötten ült az asztalnál. Ujjaival türelmetlenül kopogott a viaszosvásznon, és rosszallóan méregette az üres tűzhelyet.
— Melegíts valamit — morogta, rám sem pillantva. — És adj hozzá egy kis hideget is, ha maradt.
— Nincs semmi — feleltem higgadtan. — Vacsora sincs. Azt hittem, ettél, miközben a barátaiddal nézted a meccset.
Zavaros tekintettel nézett rám. Őszinte felháborodás ült a szemében. Hogyhogy nincs étel? Meghibásodott a „feleség” funkció?
— Teljesen elment az eszed? — vigyorgott gúnyosan. — Örülj, hogy egyáltalán együtt élek veled. Ki nézne rád rajtam kívül? Belesel néha a személyidbe?
Hallgattam.
Húsz éve dolgozom főkönyvelőként. Olyan cégek mérlegeit rakom rendbe, ahol több száz ember fizetése múlik a pontosságon. Tudom, hogyan kell a hatóságokkal tárgyalni úgy, hogy a végén még ők mosolyogjanak.
És itt, a saját konyhámban némán tűrtem, hogy az a férfi, akivel egy fedél alatt élek, porig alázzon.
— Kezdj valamit az arcoddal — folytatta, egyre indulatosabban, mert nem reagáltam. — Kínos veled mutatkozni. Lóg a nyakad, beesett a szemed. Elment az időd, drágám. Tűrj és maradj csendben. Rajtam kívül úgysem kellesz senkinek.
„Tűrj.” A szó ott maradt közöttünk, mint az odaégett tej szaga.
Nem válaszoltam. Sarkon fordultam, és bementem a hálószobába.
— Most megsértődtél? — kiabált utánam. — Az igazság fáj, mi?
A mérleg nem stimmel
A hálóban csend volt. A kislámpa sárgás fénye megvilágította a könyvek gerincét és a kopott, bőrkötéses határidőnaplót az éjjeliszekrényen.
Leültem az ágy szélére, és felnyitottam.
Tíz éve ebbe a füzetbe vezetem a családi kiadásokat. Szakmai ártalom. A számok megnyugtatnak: nem hazudnak, és nem gúnyolódnak.
Lapozni kezdtem, oldalról oldalra haladva, miközben egyre mélyebbre merültem a régi bejegyzések között.