Február: „András, fogászat — 45 000 Ft.”
Március: „Közlekedési bírságok (András) — 15 000 Ft.”
Május: „Májkezelés, infúziók (András) — 23 000 Ft.”
Július: „Lökhárító javítás — 40 000 Ft (összetörte az autót).”
Lapozgattam tovább, egyre gyorsabban. Oldalak peregtek az ujjaim alatt: tavalyi év, azelőtti, még korábbi bejegyzések. A minta mindenhol ugyanaz volt. Hitelek, kimentések a bajból, kármentés, az ő „tévedéseinek” anyagi elsimítása.
A „Saját kiadásaim” rovat ezzel szemben szinte nevetségesen szerény maradt: harisnya, bérlet, az a bizonyos arckrém, amit egyszer a jutalmamból vettem meg.
Egy tanácsadáson, ahová a munkahelyi kiégés miatt mentem, a szakember váratlan kérdést tett fel. A munkámról beszéltünk, amikor hirtelen így szólt: „Éva, képzelje el, hogy az élete egy vállalkozás. Mit mutatna a megtérülési mutató?”
Akkor csak néztem rá értetlenül. Erre azt kérte, írjak le egy számot: hány éve fektetek be a „Házasság Andrással” nevű projektbe.
Fogtam a tollat. A napló legutolsó, üres oldalán, nagy betűkkel ezt írtam:
„ÖSSZESEN: 30 ÉV.”
Három évtizede tartom karban ezt az „eszközt”. Javítgattam, toldoztam-foldoztam, fényesítettem, pénzt és energiát pumpáltam bele. Az „eszköz” közben egyre rosszabb állapotba került, évről évre több ráfordítást igényelt, és mostanra már a befektetőt is sértegetni kezdte.
A számvitelben az ilyet selejtnek hívják. Kivezetik a mérlegből, hogy ne rántsa magával az egész céget.
Sokáig néztem a „30” számot. Félelmetes volt? Igen. Sajnálom az elvesztegetett éveket? Kimondhatatlanul.
De még ijesztőbb volt belegondolni a „40”-be vagy az „50”-be, változatlan feltételek mellett.
A szám alá még egy szót írtam:
„LEZÁRNI.”
Aztán lefeküdtem. És azon az éjszakán azonnal elaludtam. Nem forgolódtam, nem gyötörtek gondolatok, nem kellett nyugtató sem.
Leltár
Reggel szürke fénnyel és a nappali kanapé felől érkező nyögéssel köszöntött be. András ott aludt el, a hálóig már nem jutott.
Hatkor keltem. Letusoltam, beszárítottam a hajam. Felvettem azt a ruhát, amelyet András „vénasszonyosnak” csúfolt, a kollégáim viszont elegánsnak tartották.
Kiléptem az előszobába, és a kamrából elővettem két nagy, vastag falú bevásárlószatyrot. Azokat a strapabíró fajtákat, erős füllel, amelyek évekig bírják.
A lépteim zajára András megmoccant.
— Éva… — rekedten szólt, a szemét ki sem nyitva. — Szétrobban a fejem. Adj valami savanyúságlevet… vagy utalj egy kis pénzt, ég a gyomrom.
Nem válaszoltam. Széthajtottam az egyik táskát; a műanyag zizegése élesen hasított a csendbe.
András résnyire nyitotta az egyik, vörös és homályos szemét. Meglátta a szatyrokat.
— Ó… — vigyorogni próbált. — Bevásárolni indulsz? Szép, ügyes háziasszony.
Az előszobai szekrényhez léptem, és kitártam az ő részét.
Elsőként a téli bakancsa került a zsákba. Utána a kabátja. Majd a polcról egy halom pulóver.
A szatyrok susogása a reggeli csöndben hangosabbnak tűnt, mint egy villamos csikorgása.
András felült a kanapén. A szája sarkában még ott maradt a félmosoly, de lassan eltűnt, helyét értetlenség vette át.
— Mit csinálsz? — kérdezte, miközben látta, hogy módszeresen, szinte futószalagon pakolom a farmerjeit a második táskába. — Nagymosást tervezel?
Nem feleltem. Dolgoztam. Pontosan, gyorsan, tárgyilagosan. Mint év végi leltárkor. Zoknik, alsóneműk, pólók — mind eltűntek a feneketlen műanyag szatyrok mélyén.