…pólók — mind eltűntek a feneketlen műanyag szatyrok mélyén.
— Éva! — András hangja hirtelen megkeményedett, éles, hisztérikus felhang csúszott bele. — Mit művelsz már megint? Kérdezlek! Megsüketültél?
Összehajtottam a kabátját, majd felhúztam rajta a cipzárt. A fémes surrogás élesen hasított a levegőbe. Rövid, végleges hang volt.
— Visszaküldöm a selejtes árut — feleltem nyugodtan, anélkül hogy ránéztem volna.
— Tessék? — tápászkodott fel, kissé imbolyogva. — Miféle árut? Teljesen elment az eszed?
Ekkor szembefordultam vele. A kezemben megemeltem a nehéz zsákot, amely tele volt a holmijaival.
— Téged, András. Kivezetlek a leltárból. Százszázalékos amortizáció. Haszon nulla. Költség óriási. A projekt lezárva.
Tátott szájjal meredt rám. Nevetséges látványt nyújtott a kinyúlt trikójában, azzal a gondosan oldalra fésült hajjal, amellyel hiába próbálta takargatni a kopaszodó fejbúbját.
— Te… te kiraksz engem? — lassan leesett neki.
— Engem? A férjedet? Nélkülem egy hétig sem húznád, vén bolond! Ki kíváncsi rád ötvenévesen, gyerekkel a nyakadon?
Átváltott támadásba. Mindig ez volt a taktikája: megfélemlíteni, megalázni, elhitetni velem, hogy értéktelen vagyok. Régen működött.
— Tönkre fogsz menni! — üvöltötte, a szája sarkából fröccsent a nyál. — Magányos, öreg nő! Rád nézni is fáj! Egy ráncos shar pei!
Letettem a zsákokat a bejárati ajtó mellé. Elfordítottam a kulcsot a zárban, majd szélesre tártam az ajtót. A lépcsőház felől hűvös huzat söpört be.
— A hozzánk közel állók nem nevezik egymást vállfának meg ráncos kutyának — mondtam halkan.
— Kifelé.
— Évikém, ugyan már… — a hangja egy pillanat alatt megváltozott.
Amikor meglátta a nyitott ajtót, valódi rémület suhant át az arcán.
— Ennyi év után? Család vagyunk! Csak kicsúszott a számon! Üljünk le, beszéljük meg!
— Mindent elmondtam. A cuccod itt van. A többit később elviheted. A kulcsot tedd le a komódra.
— Még könyörögni fogsz! — visított fel, amikor rájött, hogy nem blöffölök.
Felkapta a szatyrokat, majdnem elejtette őket.
— Térden csúszva jössz vissza! Én férfi vagyok, találok magamnak fiatalabbat, te meg…
Az ajtót az orra előtt csuktam be.
A zár kattanása pontot tett a mondat végére.
A lakásban olyan csend telepedett meg, hogy szinte tapinthatóvá vált. Nem duruzsolt a televízió, nem csoszogtak papucsok, senki sem követelte a másnaposság ellenszerét.
A folyosó közepén álltam, és a saját pulzusomat hallgattam, ahogy a fülemben dobol.
Kellemetlen érzés? Igen. Harminc év nem csupán idő, hanem egy teljes korszak. A megszokás még akkor is belénk nő, ha fáj. A rossz is ismerős, és az ismerős biztonságot ad. Most pedig egyetlen mozdulattal kitéptem magamból.
Az előszobai tükörhöz léptem. Ahhoz a darabhoz, amelybe András fél órával korábban gúnyosan mutogatott.
Felkapcsoltam a mennyezeti lámpát. A fény kegyetlenül erős volt, mint egy vallatólámpa.
Egy fáradt nő nézett vissza rám. A szemem körül apró szarkalábak — az évekig tartó hunyorgástól a kimutatások fölött. A két szemöldököm között mély barázda — attól a sok számolástól, hogyan tömjem be a hónap végén a lyukakat, miként fizessem ki András hitelkártya-tartozását.
Az állam alatt valóban megereszkedett a bőr. A nyakam sem hattyú már.
„Shar pei” — visszhangzott bennem.
Egészen közel hajoltam az üveghez, és aprólékosan vizsgálni kezdtem az arcom minden apró jelét.