– Ja, az a történet? Ugyan, kérem, az aligha nevezhető szúrásnak! – legyintett László. – Péter csak végighúzta a szarvát az oldalamon, mintha csiklandozni akart volna. Persze nem hagyhattam szó nélkül, adtam neki érte egy kis atyai fenyítést, mert nagyon elbízta magát.
– Hogyhogy fenyítést? – kerekedett el Gábor szeme.
– Hát úgy, hogy kiosztottam neki pár taslit az ormányára, hadd tudja, hol a helye. Akkoriban kezdte érezni az erejét, muszáj volt lehűteni a hevét.
– Azt akarja mondani, hogy összeverekedett egy bikával?
– Verésnek azért túlzás nevezni – vigyorgott az öreg. – Inkább afféle párviadal volt. Ő is meglökött egyszer-kétszer, én sem maradtam adós. Azóta viszont elválaszthatatlanok vagyunk.
– De a sebeivel mégis mit csinált? – csattant fel az orvos, akinek már a hangja is remegett az indulattól.
– Vérehulló fecskefűvel kentem be. Mivel mással? Rákeni, aztán menni tovább a legelőre.
Gábor közelebb lépett, és alaposan szemügyre vette a heget, amely szinte elveszett a férfi testén sorakozó többi forradás között. László készségesen magyarázott:
– Ezt itt fiatalon szereztem, leestem egy diófáról, egy ág szépen felszántotta az oldalam. Amaz meg ott a vállamon? Az fejszenyom. István akkor próbált először fát hasogatni, én meg túl közel álltam hozzá, nem figyeltem eléggé.
– És mindegyiket ugyanazzal a… növénnyel kezelte? – kérdezte Gábor, miközben érezte, hogy az ő vérnyomása is kezd az egekbe szökni.
A férfi bólintott. Az orvos mély levegőt vett, ráírta a kartonra: „Egészséges”, és útjára engedte a következő beteget.
Az ajtóban egy asszony jelent meg: Anna. Korát lehetetlen lett volna megtippelni. A papírjain mindössze ennyi állt: „Kétoldali tüdőgyulladás. Ötéves kora óta siketnéma.”
Gábor bemutatkozó sorokat vetett papírra: „Zoltán vagyok, az új kezelőorvosa.”
– Jó napot. Anna vagyok – felelte az asszony tisztán, érthetően.
Az orvos úgy pattant fel a székről, mintha megszúrták volna.
– Ez kizárt dolog! Hiszen maga siketnéma!
– Attól még köszönni csak szabad, nem? – morogta sértetten Anna, mintha súlyos sértés érte volna. – Vagy most már ez sem jár?
– De hát azt írták, hogy ötéves kora óta nem beszél!
– Talán nem akadt senki, akihez érdemes lett volna szólnom – vont vállat az asszony. – Most viszont látom, hogy maga tanult, udvarias ember. Nem olyan, mint az elődje, aki rögtön káromkodással kezdte a vizitet.