A település első embere, András Arisztarkovics lépett elé. Bajuszos, zömök termetű, szófukar alak volt, bőrét mélybarna napbarnítottság fedte, mintha egy szolárium plakátjáról lépett volna le. Felajánlotta Gábornak a saját házát szállásnak és rendelőnek egyaránt, majd minden különösebb ceremónia nélkül kijelentette, hogy akkor ő lenne az első vizsgálandó páciens.
A körzeti orvos előkereste a kartonját, belelapozott, és fennhangon olvasta:
– A kórelőzmény szerint agyhártyagyulladás.
Gábor aggódva mérte végig a férfit.
– Hogy érzi most magát?
– Köszönöm, teljesen rendben vagyok.
– És mivel kezelték?
– Méhekkel.
– Méhekkel? – kerekedett el a szeme.
– Bizony. A pajta mögött ott a saját méhesem. Ha érzem, hogy bujkál bennem valami nyavalya, hajnalban, még munka előtt, ruha nélkül kisétálok a kaptárokhoz. Megkopogtatom őket, a méhek hálából jól megszurkálnak, aztán megeszem fél liter mézet. Napközben meg nincs idő betegeskedni, elmúlik magától. Apánk is így gyógyított minket a bátyámmal, őt meg a nagyapánk tanította erre. A méreg jót tesz.
A férfi tiszta tekintettel, összeszedetten beszélt, külsőre semmi baja nem látszott. Gábor alaposan megvizsgálta, de sem lázat, sem tarkókötöttséget, sem más gyanús tünetet nem talált. Végül a kartonra csak ennyit írt: „Egészséges.”
Másodikként László Lászlót, a falu pásztorát hívták be. A születési éve alapján kilencvenhárom esztendős volt. A korábbi feljegyzések szerint azért kereste fel az orvost, mert egy bika felöklelte.
– Hogy szolgál az egészsége? – kérdezte hitetlenkedve Gábor, látva, hogy az öreg saját lábán érkezik a falu legtávolabbi házából, mezítláb, és még egy búzakalász is ott lóg a szája sarkában.
– Kiválóan – vont vállat László.
– És a… szúrt sérülés?
– Miféle szúrás? – ráncolta a homlokát az öreg. – Én ugyan sehol nem lyukadtam ki. A csordát mindig megszámolom, mind megvan.
– Nem erre gondolok – tisztázta idegesen az orvos. – Arra az esetre, amikor a bika a szarvával átdöfte… – és várta a választ, amely újabb meglepetést ígért.