A kopogás éppen akkor hangzott fel, amikor Ilona az asztalhoz készült ülni reggelizni.
Már előző este megsütötte a túrós lepénykéket, majd gondosan a fagyasztóba tette őket, hogy másnap csak elő kelljen venni és felmelegíteni. Reggelre minden készen állt: a kávé illata betöltötte a konyhát, a tányéron ott gőzölögtek a kedvenc finomságai. Nyugodt, békés reggelre számított.
A váratlan zaj azonban keresztülhúzta a számításait.
– Ki kereshet ilyenkor? – morogta félhangosan, és az ablakhoz lépett.
Az utcán nem látott senkit. Mégis határozottan hallotta az előbbi kopogást.
Bár egyedül lakott a bajai házban, nem volt ijedős természet. Nappal volt, a szomszédos porták sem álltak üresen. A Smirnov család például minden nyarat itt töltött, ki sem mozdultak egész szezonban. A másik oldalon Réka tegnap érkezett meg, és ismerve őt, legalább egy hétig maradni fog.
Ilona végül kitárta a kissé nyikorgó bejárati ajtót – és földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől.
– Jó reggelt, mama! – köszönt rá széles mosollyal a veje, Gergő.
– Gergő? Hát te meg hogy kerülsz ide ilyen korán? – kérdezte értetlenül. – És Lilla hol maradt?
A férfi arca elkomorult. Ilona szíve összeszorult, de nem faggatta tovább az ajtóban.
– Gyere be. Épp most melegítettem meg a lepénykéket.
– Lepénykék… – ismételte Gergő elnyújtva. – Lekvárral?
– Természetesen lekvárral – mosolyodott el az asszony, és utat engedett neki.
Amíg a férfi jó étvággyal falatozott, Ilona csendben figyelte. Sokan azt mondják, az anyós és a vő között ritkán alakul ki igazán harmonikus kapcsolat. Náluk azonban ez sosem volt így.
Márk – akit az élet nem kényeztetett el – különös sorsot hordozott. A szülei ugyan éltek, mégsem nevelték őt: nagyszülei vették magukhoz, míg az édesanyja a saját boldogulását kereste, az apja pedig teljesen eltűnt az életéből. Amikor Gergő megismerkedett Lillával, Ilona lányával, a nagymamája még élt, ám az esküvőt már nem érhette meg.
Ilona tisztán emlékezett a lakodalom utáni napra. Márk félénken, szinte suttogva fordult hozzá:
– Megengedné, hogy mamának szólítsam?
A kérdés annyira őszinte volt, hogy gondolkodás nélkül igent mondott.
Gergő nem csupán udvariasságból használta ezt a megszólítást. Valódi, mély tisztelettel és szeretettel fordult Ilona felé, mintha tényleg az édesanyja lenne. A saját anyja ugyan életben volt, de köztük nem maradt kapcsolat; egyikük sem kereste a másikat.
Márk példás vőnek bizonyult. Ilona idővel úgy tekintett rá, mintha a fia volna. A férfi mindig számítható volt: ha segítség kellett, gondolkodás nélkül ott termett, bár az asszony sosem élt vissza a készségével. Amikor Ilona megbetegedett, Márk szabadságot vett ki, hogy kiváltsa a gyógyszereit és gondoskodjon róla.
Talán még a saját édesanyjánál is nagyobb figyelemmel és odaadással törődött a „második mamájával”, és ez a különös, bensőséges kapcsolat később még inkább megmutatta, mennyire szoros kötelék fűzi őket egymáshoz.