Megszólalt a csengő. Lilla az ajtóhoz sietett, és amikor kitárta, földbe gyökerezett a lába a döbbenettől.
A küszöbön Márk állt – a volt férje, akitől két esztendővel korábban vált el.
A kezében hatalmas csokor krizantémot tartott, a másikban egy üveg pezsgőt szorongatott.
– Szervusz, kedvesem! – kiáltotta lelkesen. – Én vagyok az!
– Látom – felelte hűvösen Lilla, és összevonta a szemöldökét. – Mit akarsz itt?
– Talán beengednél előbb? – kérdezte békülékeny, mégis sejtelmes hangon.
– Rendben, gyere.
Márk belépett, majd váratlanul féltérdre ereszkedett. A zakója belső zsebéből előhúzott egy rózsaszín dobozkát, és Lilla felé nyújtotta.
– Légy újra a feleségem!
Lilla egy pillanatra szóhoz sem jutott. Csak nézte a férfit, mintha nem is értené, mit hall. Néhány másodperc múlva végre megszólalt:
– Ezt most komolyan gondolod?
– Teljesen. Szeretlek.
– És a húgod? Őt nem szereted még nálam is jobban?
– Dóra férjhez ment. Már nincs szüksége rám, nem kell róla gondoskodnom. Szabad vagyok.
– És ha elválik? Akkor megint rohansz majd pesztrálni?
– Bízom benne, hogy boldog lesz. Na, mit mondasz?
– Nem.
– Miért nem?
– Kezdjük ott, hogy nem érzek irántad semmit.
– Csak azt hiszed. Jól működtünk együtt – nézett rá sokatmondóan Márk. – Most még jobb lehetne. Megígérem.
– Az ígéreteid mit sem érnek – mosolyodott el gúnyosan Lilla. – Ráadásul eltelt két év. Eszedbe jutott, hogy talán már nem vagyok egyedül?
– Nem vagy egyedül? Kivel?
– Ez rád nem tartozik. Van valaki az életemben, és hozzá készülök feleségül menni.
– Megkérte már a kezed?
– Semmi közöd hozzá.
– Értem. Akkor még nem – jelentette ki elégedetten. – Hidd el, manapság a férfiak nem rohannak csak úgy házasságot kötni akárkivel.
– Tehát szerinted én „akárki” vagyok? – kérdezte Lilla mosolyogva. – Akkor mégis miért jöttél?
– Ne forgasd ki a szavaimat. Még nem feleltél rendesen. Igent mondasz?
– De igen, válaszoltam. Csak te sosem figyelsz. Menj haza, Márk, mert hamarosan megérkezik a párom. Nem lenne szép jelenetet rendezni az ajtómban.