Egy idő után már nemcsak a hallgatása, hanem a szavai is sebeztek.
— Nem gondoltál rá, hogy befested a hajad? — kérdezte egy este, mintha csak az időjárásról beszélne. — A pár ősz tincs már elég feltűnő…
Később a testem került sorra.
— Felszedtél pár kilót, Nóra — vetette oda az ajtóból, indulás közben. — Ideje lenne jobban odafigyelni. Kevesebb vacsora, több mozgás. Az évek múlnak, tudod…
Minden ilyen mondata apró szúrás volt. Nem látványos, nem hangos — de pontosan célzott.
Pedig egy dekát sem híztam. Százhetven centihez ugyanúgy ötvenhét kiló tartoztam, mint az esküvőnk napján. A számok nem változtak.
Csak a tekintete.
Másként nézett rám. Hidegebben. Mintha már nem is engem látna, hanem valaki mást keresne bennem.
„Van valakije” — fogalmazódott meg bennem végül a gondolat, és ettől hirtelen minden a helyére kattant.
Hogy biztos legyek a dolgomban, egy délelőtt elkéredzkedtem a munkahelyemről azzal az ürüggyel, hogy orvosi vizsgálatra megyek. Ehelyett az egyetemhez hajtottam, ahol Márk tanított.
Október volt, finom eső permetezte a szélvédőt, az ablaktörlők panaszosan nyikorogtak. Az épület bejáratával szemben parkoltam le, és úgy éreztem magam, mint egy rossz krimi mellékszereplője.
„Nevetséges… Mindjárt kijön egyedül, én pedig úgy festek majd, mint egy betegesen féltékeny feleség” — győzködtem magam.
Körülbelül negyven perc telt el, mire megjelent.
És nem egyedül.
Mellette egy lány lépdelt. Alig lehetett húszéves. Világos haj, karcsú lábak feszes farmerben, rövid, élénk rózsaszín dzseki — szinte vakított a színe a szürke délutánban.
Csacsogott, hátravetette a fejét, és hangosan nevetett valamin.
Márk pedig úgy figyelte őt.
Olyan tekintettel, amilyennel engem még kapcsolatunk legelején sem nézett, amikor fiatalabb voltam annál a rikító kabátnál.
Beszálltak az autójába, és elhajtottak.
Én még jó ideig ott maradtam. Talán egy órán át is. Az eső egyszer elállt, aztán újra szemerkélni kezdett. A nap egy pillanatra áttörte a felhőket, majd ismét eltűnt.
„Eszterrel kell beszélnem” — döntöttem el végül.
A lányom tizenkilenc éves volt, másodéves ugyanazon az egyetemen. Mindent és mindenkit ismert, ösztönösen gyűjtötte az információkat — igazi pletykafészek természet.
Aznap este Márk békésen elszunyókált a televízió előtt. Későn ért haza, fáradtnak tűnt, motyogott valamit arról, hogy teljesen kimerítette a munka, majd szinte azonnal elaludt.
Sokáig ültem a konyhában a sötétben, mielőtt végül rászántam magam, hogy szóljak a lányomnak.
— Eszter…