…Gáborral együtt szinte észrevétlenül igyekeztek újra meg újra megugrani ezt a magasságot, még akkor is, amikor ez azt jelentette, hogy saját igényeiket szorítják háttérbe.
– Lehet, hogy beszélnünk kellene vele – szólalt meg Lilla halkan. – Őszintén. Mindenféle színjáték nélkül.
Gábor rápillantott, és a határozottság mögött most bizonytalanság bujkált a tekintetében.
– És mit mondjunk? Hogy üres a kassza? Hogy az ő „színvonalas” ajándékai meghaladják a lehetőségeinket?
– Igen – felelte Lilla határozott bólintással. – Talán megérti.
Másnap Lilla összeszedte a bátorságát, és felhívta Erzsébetet. Megkérdezte, beugorhat‑e hozzá. Az anyós hangja kimért volt, mégis beinvitálta. A konyhában foglaltak helyet; az asztalon ott hevert a díszdoboz, benne a fülbevalóval.
– Erzsébet, szeretnék bocsánatot kérni – kezdte Lilla, egyenesen a szemébe nézve. – Nem akartuk megbántani. Egyszerűen most szorosabbra kellett húznunk a nadrágszíjat. Nóra nő, egyre több a kiadás, a számlák csak gyűlnek… Örömet akartunk szerezni, de talán nem a legjobb módját választottuk.
Erzsébet hosszú ideig nem szólt semmit. Lilla már attól tartott, hogy csak rontott a helyzeten. Aztán az idősebb asszony sóhajtott, és félrefordította a fejét.
– Tudod, Lilla, nem mindig voltam ilyen… szigorú – mondta csendesebben, mint valaha. – Amikor Gábor kicsi volt, az apjával alig volt valamink. Két állást vállaltam, hogy rendes ruhában járhasson iskolába. Mindig attól féltem, hogy lenéznek bennünket. Talán ezért ragaszkodom ennyire ezekhez a… „méltó” dolgokhoz.
Lilla döbbenten hallgatta. Most először nem a követelőző anyóst látta maga előtt, hanem egy asszonyt, aki valaha kétségbeesetten küzdött azért, hogy megállja a helyét a világban.
Egy héttel később ismét ellátogattak hozzá, de ezúttal ajándék nélkül. Magukkal vitték Nórát, aki lelkesen mutogatta friss rajzait a nagymamának. Lilla meglepetésére Erzsébet egy szóval sem hozta fel sem a fülbevalót, sem az ünnepséget. Helyette elővett egy megsárgult fotóalbumot, és mesélni kezdett Nórának a fiatalkoráról, arról, hogyan éltek egykor a nagyapjával.
Lilla figyelte őket, és azt érezte, mintha egy régóta szorító csomó oldódna benne. Lehet, hogy Erzsébet sosem változik meg gyökeresen, de az a beszélgetés apró rést ütött a falon, amelyet maga köré emelt. És ők Gáborral megtanulták a legfontosabbat: a nyíltság – önmagukkal és másokkal szemben is – többet ér, mint a megfelelési kényszer.
Amikor búcsúzáskor Lilla még egyszer végignézett a nappalin, észrevette, hogy a fülbevaló doboza ott pihen a polcon, gondosan elrendezve. Nem kérkedésből, inkább emlékeztetőként. És ebben a gesztusban volt valami meleg, valami csendes kibékülés.