Mégis maradt benne valami szorító bizonytalanság, de vitára már nem jutott idő.
Az étterem ajtaján belépve sült hús és fűszerek illata csapta meg őket, a terem zsivaja szinte körülölelte a vendégeket. Erzsébet bordó, elegáns ruhában tündökölt, és látható élvezettel fogadta a dicséreteket. A hosszú asztal roskadozott az előételektől, körülötte barátnői ültek rikító ruhákban, gondosan elkészített frizurával és hibátlan sminkkel.
– Lilla, Gábor! – tárta szét a karját Erzsébet. – Végre ideértetek! Már azt hittem, gyalog indultatok el.
Lilla erőltetett mosollyal nyújtotta át a kis dobozt.
– Boldog születésnapot kívánunk. Szeretettel hoztuk.
Az asszony felnyitotta a fedelet, és a tekintete azonnal felragyogott. A fülbevalók valóban mutatósak voltak: finoman kidolgozott darabok, csillogó kövekkel, amelyek első pillantásra drágának tűntek.
– Micsoda szépség! – lelkendezett, és már tette is fel őket. A barátnői felé fordult. – Látjátok, milyen figyelmesek a gyerekeim? Nem akármivel állítottak ám be!
Az asztalnál elismerő hümmögés és sóhajok hallatszottak. Lilla mellkasából mintha kiszakadt volna egy darab feszültség. Talán mégsem lesz baj – villant át rajta.
Az este a megszokott mederben haladt: pohárköszöntők követték egymást, nevetés harsant, a pezsgőspoharak összekoccantak. Lilla azonban képtelen volt teljesen feloldódni. Időről időre észrevette, hogy Erzsébet az ékszerhez nyúl, megforgatja az ujjai között, mintha az anyagát vizsgálná. Egy alkalommal a tekintetük is találkozott; az asszony enyhén összehúzott szemmel mérte végig, amitől Lilla gyomra görcsbe rándult.
Amikor a vendégek lassan szedelőzködni kezdtek, Erzsébet félrevonta őt a folyosón.
– Lilla, mondd meg őszintén – szólalt meg halkan. – Ez ugye nem arany?
A kérdés levegőben lógott. A hazugság már a nyelve hegyén volt, mégis visszatartotta valami. Nem szemrehányást hallott ki a hangból, inkább valami furcsa, leplezni próbált sérülékenységet.
– Mi csak örömet akartunk szerezni – felelte végül bizonytalanul. – Szívből választottuk.
Erzsébet hosszasan nézte, majd aprót bólintott.
– Értem. Köszönöm, hogy legalább nem üres kézzel jöttetek.
A visszafogott, hűvös válasz jobban fájt, mint egy nyílt szemrehányás. Lilla arca égett a szégyentől.
Otthon, miután Nórát lefektették, a konyhában ültek le egymással szemben. Lilla elmesélte a beszélgetést. Gábor homloka ráncba szaladt.
– Tényleg ezt kérdezte? – csóválta a fejét. – Mondhatott volna csak annyit, hogy köszöni.
– Te mit tettél volna a helyében? – nézett rá Lilla fáradtan. – Nem voltunk teljesen őszinték. Érezte.
– Ugyan már, ajándékot adtunk neki! – csattant fel Gábor. – Nála soha semmi nem elég jó.
Lilla sóhajtott. Nem maradt ereje vitázni. Rádöbbent, hogy a probléma nem pusztán a fülbevalókról szól. Erzsébet egész életében magas mércét állított – saját magának, a fiának, s most már neki is. És ők ketten, szinte észrevétlenül, mindig próbálták ezt a lécet átugrani, még akkor is, ha közben önmagukkal kellett alkut kötniük.