— …autót vásárolt részletre.
— Autót — ismételte Eszter halkan, mintha ízlelgetné a szót. — Értem.
Lassan felállt az asztaltól, és az ablakhoz sétált. Odalent a város közönnyel zúgott tovább: dudáló autók, siető járókelők, villamoscsilingelés. Senkit sem érdekelt, hogy egy lakás negyedik emeletén épp darabokra hullik valami. Ötszázezer forint. Neki ez az összeg alig két havi munkájába került. Egyetlen utalás, néhány érintés a képernyőn — és az egész gond megszűnne.
Mégis, a mellkasában valami keményre feszült.
— Mondjátok meg őszintén — fordult vissza lassan. — Miért hozzám jöttetek?
— Eszter… hiszen te jól keresel, biztos állásod van…
— Nem ezt kérdeztem — vágott közbe, most már élesebben. — Miért nem Lillához mentetek? Hiszen ő a kedvencetek. Lakást kapott tőletek. Mindig ő volt az, akit óvtatok, akinek mindent elnéztetek. Miért nem hozzá fordultatok?
— Kérlek, ne így…
— De igen, így! — szakadt ki belőle. Évek óta gyűjtött hallgatás repedt fel benne. — Ott él a ti lakásotokban, miközben ti egy szűk külvárosi garzonban húzzátok meg magatokat. Új autója van, amit akár el is adhatna. És mégis ide jöttetek.
— Kicsim, próbálj megnyugodni…
— Ne hívjatok kicsinek! — csattant fel. — A „kicsi” mindig Lilla volt. Én főztem, én takarítottam, én alkalmazkodtam. Amikor segítség kellett, én voltam kéznél. De amikor nekem volt nehéz? Amikor egyedül készültem a vizsgákra, egyedül kerestem albérletet és munkát? Akkor hol voltatok?
Az anyja arcát könnyek áztatták. Az apja a padlót bámulta, mintha ott keresné a válaszokat.
— Azt hittük, erős vagy — szólalt meg végül fáradt hangon. — Mindig talpra álltál. Lilla… ő érzékenyebb. Törékenyebb természet.
— Vagy inkább elkényeztetett? Felelőtlen? — kérdezte Eszter keserűen.
— Csak jót akartunk — suttogta az anyja. — Nem így terveztük…
— Az egyik lányból mindenes lett, a másikból örök gyerek — felelte Eszter hűvösen. — Most pedig, amikor a „gyerek” nem siet megmenteni titeket, eszetekbe jutott a másik.
Az apja megpróbált felállni, de visszahanyatlott a székre. — Tudjuk, hogy hibáztunk. Talán sokszor. De most nem erről van szó. Ez a műtét… nélküle nem érem meg a nyarat.
A szobára súlyos csend borult. Eszter érezte, ahogy benne két erő feszül egymásnak: a régi sérelmek izzó indulata és valami józan, hideg felismerés. Ez a két ember, bármennyire is fáj, az ő múltja. Ha ők nem lesznek, csak Lilla marad — és köztük sosem volt igazi kapocs.
Visszalépett az asztalhoz. Elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást. Ujjai határozottan ütötték be az összeget. Egy pillanatra még megállt, aztán rányomott az utalásra.
— Ennyi fedezni fogja a beavatkozást és a rehabilitációt is. Többet viszont ne kérjetek.
— Eszterkém…
— A döntésem végleges. Apának segítek, mert nem akarok együtt élni a tudattal, hogy megtehettem volna, és mégsem tettem. De ne számítsatok arra, hogy minden alkalommal én leszek a menekülőút. Nem akarok többé tartalék megoldás lenni.
— Vissza fogjuk adni — mondta az apja halkan. — Amint tudjuk.
— Nem szükséges — felelte, és ismét az ablak felé fordult. — Nóra kikísér benneteket.
Az ajtó csukódása után a lakás hirtelen túl csendes lett. Eszter visszaereszkedett a székre. A keze enyhén remegett, a gyomrában furcsa üresség tátongott.
Helyesen tettem — győzködte magát. Megengedhettem magamnak. Megdolgoztam érte. Nem vagyok olyan, mint Lilla, aki csak elfogad, de sosem viszonoz.
Mégis miért ilyen nehéz?
A telefonja megrezdült. Üzenet érkezett az anyjától: „Köszönjük, Eszter. Sajnálunk mindent. Szeretünk.”
Sokáig nézte a kijelző fényét. Odalent az élet zavartalanul haladt tovább, mintha semmi sem történt volna. Autók csorogtak a körúton, emberek igyekeztek hazafelé.
Megbocsátott már régen — legalábbis azt hitte. De vannak sebek, amelyek behegednek ugyan, mégis érzékenyek maradnak. És vannak döntések, amelyek helyesek, mégis fájnak.
Eszter mély levegőt vett, végigsimított az arcán, majd kinyitotta a laptopját. Egy órán belül online értekezlet, este pedig bemutató az új projektről. A feladatok nem várnak.
Az élet halad előre. Ő pedig teszi, amit mindig is tett: megoldja.
Egyedül.