Eszter csak hitetlenkedve sóhajtott, amikor értesült róla, mit tettek a szülei.
— Ezt most komolyan gondoljátok? — kérdezte az anyjától a telefonba.
— Mit kellett volna tennünk? — hangzott a fáradt válasz. — Ő kérte. Szüksége volt rá.
— És nektek nincs szükségetek semmire?
— Mi már elvagyunk valahogy. Nekünk nem sok időnk van hátra.
Eszter nem vitatkozott tovább. Elköszönt, és lezárta a hívást. Nem látta értelmét a szócséplésnek. A döntéseiket mindig maguk hozták meg — és mindig ugyanabba az irányba.
Eltelt két esztendő. Ismerősökön keresztül jutott el hozzá a hír, hogy Lilla élvezi az életet: képek elegáns kávézókból, frissen festett körmökkel, új frizurával. Hogy dolgozik-e egyáltalán, senki nem tudta biztosan. A szülők ritkán látogatták — túl messze volt, át kellett volna szelniük az egész várost.
Aztán az apja ágynak esett.
Először csak fáradékonyságra panaszkodott. Később már a levegőt is nehezen kapta, végül állandó fájdalmak gyötörték. Az orvosok sokáig tanácstalanok voltak, mire megszületett a diagnózis. Műtétre volt szükség, méghozzá sürgősen. Komoly beavatkozás, komoly összegért. Állami várólistán fél évet kellett volna várni, de annyi idő nem állt rendelkezésre.
A szülők mindent megmozgattak. Túladtak a hétvégi telken, amelyre egy évtizeden át kuporgattak. Kölcsönt vettek fel, rokonoktól és barátoktól kértek segítséget. Még így is hiányzott egy jelentős összeg.
Az operációt végül elvégezték. Az apja életben maradt, de a gyógyulás hosszadalmasnak ígérkezett. Rehabilitáció, gyógyszerek, kezelések sora következett. Az adósságuk egyre nőtt. A szerény nyugdíj fele a patikában landolt, a másik része a törlesztésre ment el.
Eszter minderről véletlenül szerzett tudomást, az anyja egyik szomszédjától.
— Miért nem szóltatok? — kérdezte, amikor váratlanul megjelent náluk.
A szűk lakásban, a régi, megsüllyedt kanapén ültek. Az apja arca beesett volt, mintha egy évtizedet öregedett volna hónapok alatt. Az anyja tekintetében kimerültség ült.
— Nem akartunk terhedre lenni — felelte halkan. — Így is rengeteget dolgozol.
— És Lilla? — kérdezte Eszter élesen.
Az anyja félrenézett.
— Neki is megvannak a maga gondjai.
Eszter szája sarkában keserű mosoly jelent meg.
— Miféle gondjai? Egy belvárosi lakásban él, amit ti vettetek neki.
— Sok a kiadása — mentegetőzött az anyja. — Rezsi, étel… Nem könnyű neki sem.
Eszter torkában égett a kimondatlan szó. Szíve szerint felkiáltott volna: és nekem könnyű volt? De lenyelte. Elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást.
— Mennyivel tartoztok?
— Eszter, nem kell… Nem ezért hívtunk…
— Mennyi? — ismételte nyugodtan.
Rendezte az összes tartozást. Egyetlen átutalással. Előre kifizetett három hónapnyi gyógyszert. Heti rendszerességgel bevásárlást rendelt nekik. Gondoskodott arról is, hogy egy ápoló bejárjon az apjához.
— Köszönjük, kislányom — zokogta az anyja, és magához ölelte.
Eszter mozdulatlan maradt. Nem a hála vezette, és nem is a kötelesség. Egyszerűen megtehette. És mert, bármi történt is, ők voltak a szülei.
A lelke azonban nem lett könnyebb.
Fél év telt el. Az apja állapota javult, bottal már sétálni is tudott. Eszter időnként telefonált, érdeklődött, és továbbra is küldött pénzt. De a kapcsolatuk nem mélyült. Nem volt benne melegség — csupán felelősség.
Most pedig itt ültek az irodája előterében.
Eszter kihúzta magát, lesimította a szoknyáját, majd intett a titkárnőnek.
— Kérem, kísérje be őket.
A szülei bátortalanul léptek be a tágas, üvegfalú helyiségbe. Mintha attól tartottak volna, hogy rossz helyre jöttek. Az apja a botjára támaszkodott, az anyja egy kopott táskát szorongatott. Aprónak és idegennek hatottak a modern bútorok között.
— Foglaljanak helyet — mutatott a székekre Eszter.
— Eszterkém, tudjuk, hogy sok a dolgod — kezdte az anyja, miközben a táska fülét gyűrögette. — Nem tartunk fel sokáig.
— Hallgatlak benneteket.
— Az a helyzet… — torpant meg az anyja. — Újabb problémánk adódott.
Eszter összefonta az ujjait az asztalon, és csendben várta a folytatást.
— Az orvosok szerint apádnak ismét műtétre van szüksége. Nélküle… nem tudom, mi lesz. Nagyon sokba kerül. Próbáltunk kölcsönt kérni, de a bank elutasított.
— Mekkora összegről beszélünk?
— Közel ötszázezer forintról — remegett az anyja hangja. — Tudjuk, hogy ez rengeteg. Visszaadjuk majd, részletekben, ahogy tudjuk…
— És Lilla? — kérdezte Eszter halkan.
Súlyos csend telepedett a szobára.
— Beszéltünk vele — felelte az apja rekedten.
— Mit mondott?
Az anyja zavartan az ölébe ejtette a tekintetét.
— Azt, hogy most nem tud segíteni. Neki sincs ennyi pénze. Mostanában… vett egy autót hitelre.