— Miért éppen engem kerestetek meg? Hiszen ott van a kedvencetek, neki adtátok a lakást is!
Eszter a huszonharmadik emeleten lévő irodája hatalmas ablaka előtt állt, és a mélyben elterülő várost figyelte. Fentről az utcák szabályos mintázatot rajzoltak, akár egy sakktábla, ahol minden figura a helyén mozog. Innen nézve minden aprónak és kézben tarthatónak látszott.
A sugárutakon araszoló autók játékmodellek benyomását keltették, a járókelők csupán mozgó pontok voltak, a gondok pedig… mintha lent rekedtek volna, távol ettől a magasságtól. De ezen a napon nem maradtak odalent.
Ma a probléma lifttel érkezett, és most a recepció előtti kanapén várakozott, hogy a titkárnő bekísérje.
— Eszter Szergejevna, megjöttek a szülei — jelezte halkan Nóra. Hangjában visszafogott kíváncsiság csengett; három év alatt egyszer sem fordult elő, hogy családtag érkezzen hozzá az irodába.
— Tudom. Kérek öt percet.
Eszter az asztalához lépett, és gépiesen eligazította az irattartókat, noha azok katonás rendben sorakoztak. Mély levegő. Lassan kifújta. Már kislányként megtanulta, hogyan zárja magába az érzéseit. Rájött, hogy a könnyek nem oldanak meg semmit, a sértettség pedig csak sebezhetőbbé tesz.
A „szülők” szó még most is különös szorítást idézett elő benne, mintha egy apró tüske fúródott volna a bordái közé, amelyet lehetetlen kihúzni. Haragot már rég nem érzett. Felfogta, hogy egykor a maguk módján próbálták a legjobbat választani. De vannak mondatok és pillanatok, amelyek nem halványulnak el.
A történet jóval a születése előtt vette kezdetét.
Az édesanyja ritkán hozta szóba, többnyire családi összejöveteleken, amikor néhány pohár bor után engedett a tartásából. Ilyenkor a tekintete elrévedt, és csendesebb hangon mesélt.
— Apáddal eredetileg nem terveztünk házasságot — mondta ilyenkor. — Csak együtt voltunk.
Egyetemre járt, magyartanári pályára készült. Az apja akkoriban egy üzemben dolgozott, de tovább akart tanulni. Aztán kiderült, hogy úton van a baba. A nagymama kijelentette, hogy esküvő nélkül szégyen lenne a gyerek. Így aztán gyorsan megszervezték az anyakönyvi ceremóniát: körülbelül húsz vendég, torta, pezsgő. „Nem állítom, hogy akkor repestünk az örömtől” — tette hozzá mindig kesernyés félmosollyal.
Eszter élénken emlékezett első otthonukra: egy peremkerületi, szűk lakásra, alacsony mennyezettel és állandó pénzhiánnyal. Két szoba, örökös zsúfoltság. Az apja két munkahelyen robotolt, az anyja korrepetálást vállalt, emellett takarítani járt. Még így is hónapról hónapra számolgatni kellett. Éjszakánként a konyhából kiszűrődő suttogásra ébredt, néha halk sírásra, máskor ajtócsapódásra.
— Miattad nem fejeztem be az egyetemet — jegyezte meg egyszer az anyja, amikor Eszter kilencéves lehetett. Nem szemrehányásként hangzott, inkább tárgyilagos közlés volt. — Harmadévben abba kellett hagynom. Nem volt miből folytatni.
Akkor még nem értette, miért sajdulnak ezek a szavak. Csak elraktározta őket magában. Évekkel később állt össze a kép: ő volt a váratlanul érkezett gyermek, aki gyökeresen átírta két ember terveit. A szülei nem szerelemből házasodtak, hanem a körülmények miatt. Tanulás helyett munkába kényszerültek.
Nem volt könnyű időszak.
Az évek azonban változást hoztak. Az apját előléptették, az anyja is stabil állást kapott a gyárban. A szűk lakást egy tágasabb, háromszobás otthonra cserélték egy rendezettebb környéken. Eszter ekkor töltötte be a tizenegyet. Nem sokkal később megszületett Lilla.
A második gyermeket már tudatosan vállalták. Előre berendezték a babaszobát, játékokat vásároltak, gondosan kiválasztották a nevét. Amikor Lilla világra jött, mintha minden korábbi nehézség köddé vált volna. Az apja hosszú sétákra vitte a babakocsit a parkba, az anyja altatódalokat dúdolt a kiságy mellett. A kicsire olyan odaadással néztek, amelyet Eszter sosem tapasztalt a maga irányában.
— Neki könnyebb élete lesz, mint nekünk — mondogatta az apja. — Tanulni fog, sokra viszi. Mi mindenben támogatjuk.
És valóban így tettek. Lillát beíratták zeneiskolába, angolórákra, táncra. Szép ruhákat kapott, új játékokat, mesekönyveket, és a szülők gondosan ügyeltek arra, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt. Eszter pedig csendben figyelte mindezt, és már akkor érezte, hogy a család története új irányt vett, amelyben neki egészen más szerep jutott.