— Ugyan már, én fizetem majd, esküszöm! — tette hozzá Benedek, olyan magabiztossággal, mintha ezzel minden kétséget eloszlatott volna.
Halkan kifújtam a levegőt. Pontosan erre számítottam. Ugyanolyan elkerülhetetlen volt ez a jelenet, mint az őszi eső novemberben.
— Benedek — kezdtem nyugodt hangon —, van egyáltalán kidolgozott terved? Utánanéztél a piacnak? Tudod, hogyan működik a szállítás, a vám, az egész folyamat?
Benedek látványosan felsóhajtott, és úgy forgatta a szemét, mintha én lennék a világ legnagyobb akadékoskodója.
— Eszter, ne legyél már ilyen kákán is csomót kereső! Miféle terv? Ez megy magától. Csak be kell csatlakozni az áramlatba. Nem bízol a saját testvéredben?
— A „saját vér” legfeljebb oxigént szállít a szervezetben — feleltem higgadtan. — Hiteltörlesztést nem. És az a bizonyos fogadkozásod sem ér semmit egy bankfiókban.
Az arca megfeszült.
— Mi ez a hangnem? Elszálltál magadtól? Nagyasszony lett belőled? Ennyire fáj segíteni? Vissza fogom adni!
— Ahogy azt a harmincezret is visszaadtad, amit a laptopod javítására kértél, aztán végül italra ment el? — kérdezte Márk egyenletes hangon. Nem emelte fel a hangját, mégis mintha megfagyott volna a levegő a szobában.
Benedek füle tövéig elvörösödött.
— Az régen volt, és különben sem úgy történt! Mindegy. Anya szerint segítened kell. Holnap családi vacsora, ott mindent megbeszélünk. Nincs kifogás.
Az ajtó csattanva zárult mögötte.
Márk félmosollyal átölelt.
— Mit szólsz, bemerészkedünk a sárkány barlangjába? Vagy inkább a szurikáták üregébe?
— Muszáj mennünk — sóhajtottam. — Ha nem, napokig csörögne a telefonom.
Andrea néni lakása a sült hal és a naftalin jellegzetes elegyével fogadott. A szűk konyhában ott ült a „belső kör”: Andrea néni, a férje, Csaba bácsi — aki csendben rágott valamit, mint mindig — és Benedek, aki úgy vigyorgott, mintha már meg is gazdagodott volna.
A tekintetem azonban rögtön a sarokba siklott. Egy kopott pokrócon hevert Ákos, a vörös kandúr, akit még kölyökként ismertem. Most alig lehetett ráismerni. A bundája csomókba ragadt, a bordái kirajzolódtak, a szeme sarkában váladék csillogott.
— Takarodj innen! — förmedt rá Andrea néni, és papuccsal arrébb lökte, amikor a macska a vizes tál felé botorkált. — Csak zabálni tud meg összekoszolni mindent. Dögölne már meg, csak a pénzt viszi.
Összeszorult a gyomrom.
— Andrea néni, láthatóan beteg — mondtam halkan. — Állatorvoshoz kellene vinni.
— Persze, rögtön rohanok! — legyintett, miközben hatalmas adag salátát mert magának. — Nincs jobb dolgom, mint erre a bolhás dögre költeni. Benedeknek tőke kell az üzlethez, te meg egy macskával jössz. Ülj le, komoly dolgokról beszélünk.
Márk szó nélkül kihúzta nekem a széket, leült mellém, de az ételhez hozzá sem nyúlt. Karba tett kézzel figyelt.
— Nos, Eszterkém — kezdte Andrea néni mézesmázos hangon, amitől mindig kirázott a hideg —, megbeszéltük. Benedek előtt nagy jövő áll. Okos fiú, vállalkozó alkat. Te felveszed a hitelt, mindent kiszámoltunk. A havi részlet nektek aprópénz.
— Ludmilla Ivanovna, — szólalt meg Márk higgadtan.