Az esküvőnkön, amikor a harmadági nagynéném, Andrea, azt hitte, senki sem látja, hogy az asztalról a feneketlen táskájába csúsztatja a felszeletelt tokhalat meg úgy két kilónyi bonbont, a friss férjem, Márk nem kezdett jelenetet rendezni. Odalépett hozzá, elegánsan átnyújtott egy szupermarketes nejlonszatyrot, majd jó hangosan, hogy az egész terem hallja, megszólalt:
— Andrea néni, a bort a zsebébe tölti, vagy hozzak inkább egy befőttesüveget is?
A beszélgetés moraja egy pillanat alatt elhalt. Andrea arca olyan vörös lett, mint egy túlérett paradicsom, amely mindjárt szétreped a saját fontosságától. Én pedig akkor értettem meg: e mögött a férfi mögött nemcsak a saját szorongásaimat rejthetem el, hanem az egész, pimasz rokonságomat is.
Márk előtt tipikus „jókislány” voltam, örök megfelelési kényszerrel. Ha nemet mondtam, az inkább halk talánnak hangzott, a talánból pedig a család simán azt hallotta ki, hogy „persze, vigyétek csak, nekem nem számít”. Éltek is vele, mesterfokon. Az unokatestvérem fél évig nálam húzta meg magát az egyszobás lakásomban, mert épp „alkotói válságban” volt, Zoltán bácsi pedig rendszeresen kért kölcsön „fizetésig” akkora összegeket, amelyekből már egy használt kisrepülőt is lehetett volna venni – visszafizetni viszont valahogy mindig elfelejtette.
Számukra én afféle jelszó nélküli, ingyenes wifi voltam: bárki csatlakozhatott, és addig szívhatta az erőforrásaimat, amíg volt térerő.
Márk egészen más alkat. Olyan, mint egy betonból öntött móló, amelynek hiába csapódnak a hullámok. Gyorsan és határozottan kijelölte a határokat, mintha szögesdróttal megerősített határköveket állítana.
A rokonság meghúzta magát. Mint a patkányok, amelyek megérzik a macska szagát, eltűntek a felszínről, és kivárták a megfelelő alkalmat.
Az alkalom egy év múlva érkezett el.
Új lakást vettünk, felújítottuk tetőtől talpig, Márkot pedig előléptették. A család radarjai azonnal jeleztek. Először csak érdeklődő telefonok jöttek: „mi újság veletek?”, aztán apróbb szívességek, végül lecsapott a vihar.
Egyik este Benedek állt az ajtónkban. Andrea fia. Huszonkét éves, ambíciói az egekben, esze viszont legfeljebb egy billegő sámlira volt elegendő.
— Eszter, szia! — tört be az előszobába cipőstül. — Figyelj, óriási lehetőség! Milliós nagyságrend.
Márk kijött a dolgozószobából. Az arckifejezése udvarias volt, de hűvös – mint egy banki ügyintézőé, amikor valaki azt magyarázza, hogy a tartozás csak adminisztrációs tévedés.
— Hallgatlak — mondta tömören.
Benedek egy pillanatra megtorpant, de a pimaszság nála nem második, hanem első számú erény volt.
— Szóval az van, hogy vállalkozást indítok. Kínából hoznék be prémium sportcipőket, és itt adnám tovább. Brutális haszonkulcs. Csak kellene kezdőtőke. A bank nem ad hitelt, mert a hitelmúltam… hát, finoman szólva sem makulátlan. Eszter, felvennéd te a kölcsönt a nevedre? Egymillió forint az egész.