– …át kell konvertálnom, utómunkázni, beállítani a színeket… Hidd el, azon dolgozom, hogy igazán szép legyen!
– Balázs – feleltem higgadtan, miközben a levest kavargattam a tűzhelyen. – Ez egy óvodai ünnepség volt, nem divatmagazin-címlap. Add vissza a gépet, majd én lementem a képeket.
– Eszter, a technikához te úgy értesz, mint szitakötő a búvárkodáshoz – vágott vissza fölényesen. – Itt alapos, mélyreható munka kell. Légy türelemmel.
Azzal bontotta a vonalat. Márkra pillantottam. A férjem a tányérjába mélyedt, és olyan elszántan tett úgy, mintha nem is létezne, hogy szinte láthatatlanná vált.
– Csak jót akar… – motyogta végül.
Eltelt még egy hónap. Minden próbálkozásom, hogy visszaszerezzem a tulajdonomat, süket falakba ütközött. Előbb Balázs számítógépén „összeomlott a rendszer”. Aztán „megtelt a merevlemez”, és állítólag épp külső meghajtóra gyűjtöttek az egész családdal.
– Balázs – kérdeztem egy újabb alkalommal, amikor beugrottak hozzánk (fényképezőgép nélkül, viszont a süteményes dobozért). – Áruld el őszintén: pixelenként rajzolod újra a képeket?
Sértett pulykaként feszített, kortyolt egyet a teájából, majd tudálékos arccal közölte:
– Eszter, te bölcsész vagy. A digitális lét finomságait nem könnyű felfogni. A vágólap túlterhelt, a metaadatok gyorsítótára tele van. Ez precíz kezelést igényel.
– Balázs – mosolyogtam rá úgy, mint ápoló a nyugtalan betegre. – A vágólap egy újraindítással kiürül, a cache pedig nem az a hely, ahová a Nóra elől dugdosod a megtakarításodat. Ne keverd a fogalmakat, még túlmelegszik a processzor.
Félrenyelte a falatot, elvörösödött, majd sértődötten odavetette:
– Kifejezetten rosszindulatú vagy. Nem hagyod kibontakozni a kreativitásomat.
Mintha a „kreativitás” több lett volna néhány elmosódott fotónál, amelyen Levente gombajelmezben próbál komolyan nézni.
A végkifejlet váratlanul érkezett. Amikor ismét követeltem, hogy adják vissza a gépet, Katalin, aki addig látványosan semleges maradt, hirtelen támadásba lendült.
– Eszter, meddig megy ez még? – csattant fel a telefonban. – Két hete visszavittük a fényképezőt! Amikor beugrottunk az üvegekért!
Megdermedtem.
– Katalin, nem hoztak semmit.
– Márk! – harsogta bele a kagylóba. – A feleséged teljesen elment? Hát a kék zacskóban adtuk oda! Eszter, vegyél be valamit a memóriádra, olyan vagy, mint egy akváriumi hal!
Márk tanácstalanul pislogott.
– Eszter… lehet, hogy tényleg? Talán én tettem le valahová, és elfelejtettem?
És ekkor kezdődött az a jól ismert játék: két hang egyszerre, határozottan, magabiztosan próbálta elhitetni velem, hogy a valóság nem az, aminek én látom.