A lakásavatónk inkább hasonlított egy ünnepélyes beiktatásra, mint baráti összejövetelre. Az anyósom, Katalin, úgy lépett be az új, kétszobás otthonunkba, mintha adóellenőrzésre érkezett volna: méltóságteljesen, és azzal a kimondatlan szándékkal, hogy idegszálaimat egyesével vegye számba. Mögötte Márk tipegett, arcán az elégedett spánielek boldog vigyorával, a sort pedig Nóra és a férje, Balázs zárta. Balázs egy dobozt szorongatott, olyan áhítattal, mintha nem egy háztartási eszköz, hanem a saját, fényes jövőjének hamvai lapulnának benne.
– Na tessék! – mutatott Katalin ünnepélyesen az asztalra. – Hogy megörökítsétek a családi boldogság minden pillanatát!
A csomagban egy fényképezőgép lapult. Nem valami egyszerű kompakt masina, hanem komoly, tükörreflexes darab, amelynek az ára vetekedett egy kisebb repülőgép-alkatrészével. Márkkal összenéztünk. Ez több volt, mint amire számítottunk. A rokonságtól eddig leginkább olyan törölközőszetteket kaptunk, amelyek már a víz gondolatától is fakultak, vagy salátástálakat, melyek formaterve mintha a kőkorszak végéről maradt volna ránk.
– Köszönjük, anya – érzékenyült el Márk. – Ez aztán… nem semmi!
– Használjátok egészséggel – bólintott Balázs fölényes hangsúllyal, miközben megigazította a nyakkendőjét, ami úgy szorította, akár egy rosszul felvett lakáshitel. – Összedobtuk Nórával és anyával. Komoly, japán technika. A gombokat nem illik összevissza nyomkodni, és az objektívet sem taperoljuk.
Egy hónapig idilli béke honolt. Beleástam magam a beállításokba, fotóztam a macskát – meglepően művészi eredménnyel –, Márk pedig büszkén mutogatta az ismerősöknek a képeket. Aztán egy délután megszólalt a telefonom.
Nóra hívott. Olyan mézes-mázos hangon beszélt, hogy majdnem inzulint kellett keresnem.
– Eszterkém, szia! Képzeld, Leventének lesz az óvodában farsangi műsora. Ő lesz a Vargánya. Ez életre szóló emlék! Kölcsönadnátok a gépet egy napra? Balázs fotózna, estére vissza is visszük.
Belül összerándult bennem valami. A megérzésem, ez a sokat látott, vén patkány, kétségbeesetten visított. Márk azonban, amint meghallotta a kérést, azonnal felderült.
– Persze! Hát az unokaöcsémről van szó! Mégsem telefonnal fotózzák a Vargányát. Az olyan… méltatlan.
A fényképezőgép így rokonlátogatóba indult. Aznap este nem került vissza. Egy hét elteltével sem.
Amikor végül felhívtam Balázst, olyan hangsúllyal szólt bele, mint egy igazgató, akit fontos ügy közben zavarnak.
– Eszter, ezt te nem érted. A képek RAW formátumban készültek. Olyan hatalmas fájlok, mint egy öntöttvas híd. Az én gépem már nem mai darab, alig bírja megnyitni őket. Előbb át kell alakítanom, feldolgozni, rendbe tenni a színeket… és ez nem megy egyik pillanatról a másikra.