– Ugye nem az esküvő előtti pánik tört rád? – tette hozzá gúnyosan a barátnője.
– Nem lesz semmiféle esküvő! – sziszegte Vivien, majd kihangosította a hívást, miközben tovább gyömöszölte a ruháit a bőröndbe. – Pakolok. Ide tudnál jönni értem?
A vonal túlsó végén a hang azonnal komollyá vált.
– Mi történt? Bántott?
– Hogy bántott-e? Még szép! – fakadt ki Vivien, és hadarva elmesélte az iménti vitát, egyetlen részletet sem kihagyva. A másik oldal hosszú másodpercekig hallgatott. – Na mi az, elaludtál?
– Te ezt komolyan gondoltad? Hogy megszabadulsz a gyerektől?
– Persze. Mi szükségem lenne rá? – horkant fel Vivien. – Ha akarok, szülök sajátot.
A barátnő sóhaja fáradtan csengett.
– Nem értelek. És azt hiszem, nem is akarlak. Soha nem hittem volna, hogy ilyesmire képes vagy.
– Ugyan már, nem érdekel, mit gondolsz – csattant fel Vivien, miközben nehezen lehúzta a bőrönd cipzárját. – Jössz vagy nem?
– Nem – érkezett a száraz válasz. – Keress mást.
– Remek. Akkor hívok egy taxit… – morogta, és bontotta a vonalat.
Gergő még aznap délután elhozta Marcellt az iskolából. Nem hazafelé vették az irányt, hanem a közeli parkba mentek, ahol morzsát szórtak a galamboknak. A fiú élvezte, hogy az apja csak rá figyel, de egy kérdés mégis kikívánkozott belőle.
– Nem kellene inkább Vivi… segítened az esküvő miatt? – kérdezte óvatosan, majd idegesen lesütötte a szemét. Attól félt, apja most majd azt mondja, igen, és indulnak is vissza.
– Nem – felelte Gergő csendesen. – Nem lesz esküvő. – Egy pillanatig tétovázott. – Nagyon bánnád, ha Vivien nem költözne hozzánk?
Marcell arca felderült.
– Egyáltalán nem! – vágta rá csillogó szemmel. – Ő… nem igazán kedvelt engem. Éreztem.
Gergő szorosan magához ölelte a fiát.
– Akkor egy darabig kettesben maradunk – mondta halkan. – És majd egyszer találok valakit, aki téged is a sajátjaként szeret.