– Szeretni a te kisfiadat? Ugyan már, ne nevettess! – csattant fel Vivien. – Más gyereke senkinek sem kell!
Gergő arca megkeményedett.
– Van egy órád – mondta halkan, de ellentmondást nem tűrően. – Összepakolod a holmidat, és eltűnsz ebből a lakásból. Az ajándékokat is viheted, nem érdekelnek.
Felkapta a dzsekijét, majd az ajtóban még egyszer visszafordult.
– Nem akarlak többé látni. Ha azt képzelted, hogy eszeveszetten szerelmes vagyok beléd, nagyot tévedtél. Csupán anyát kerestem Marcellnek. Semmi többet.
– Várj… és az esküvő? – hebegte Vivien döbbenten. Biztos volt benne, hogy a férfi majd könyörög, bocsánatot kér, és végül beadja a derekát. Erre most kidobja?
– Még mindig nem érted? – nézett rá hitetlenkedve Gergő. – Nem lesz esküvő. Döntöttem, és nem téged választottalak. Mire visszaérek, ne legyél itt. Ha mégis, nem leszek kíméletes.
Az ajtó becsapódott, a lakás pedig hirtelen nyomasztóan csendessé vált. Vivien erőtlenül rogyott le a kanapéra. Már magáénak érezte ezt az otthont, eszébe sem jutott, hogy egyszer így kell távoznia.
Csengőszó hasított a levegőbe. A lány összerezzent, majd reménykedve az ajtóhoz sietett. Biztos csak ugratja… Gergő nem hagyhatja el ilyen könnyen.
– Csomagot hoztam – közölte vidáman az egyenruhás futár. – Itt írja alá, kérem.
Vivien úgy markolta a tollat, hogy majdnem eltörte, miközben odafirkantotta a nevét. A fiú furcsán végigmérte, aztán sietve távozott.
A dobozban egy vakítóan fehér menyasszonyi ruha feküdt. Drága darab, csillogó anyaggal – mintha gúnyt űzne belőle. Vivien dühében a földre hajította, majd rátaposott, mintha egy ócska rongy volna.
Reszkető kézzel kapta fel a telefonját, és tárcsázta a barátnőjét, miközben a gardróbból előrángatta a bőröndöt.
– Mi történt? – szólt bele álmosan a hang a vonal másik végén. – Te sem alszol, és mást sem hagysz pihenni. Mi az, esküvő előtti idegesség tört rád?