– Nekem ehhez nem kell magyarázat – folytatta Nóra metszően. – A három kislány a tieid, igaz?
– Igen… az enyémek – bólintotta Márk lehajtott fejjel.
– Akkor mégis mit akarsz kimagyarázni? Azt, hogy három gyerek egymás után valami botlás volt fiatalkorodban? Vagy azt, hogy az anyjukat sosem szeretted? Netán halálos beteg, és a nemes lelked nem engedi, hogy magára hagyd?
Egy pillanatra megállt, majd keserűen hozzátette:
– Vagy van esetleg egy harmadik, jól kidolgozott verziód?
Márknak nem volt. Egyetlen használható érve sem akadt.
– Mire számítottál, drágám? – kérdezte Nóra halkan, de jeges hangon.
– Bocsáss meg… – suttogta a férfi.
– Tessék? Csak úgy bocsássak meg? – kerekedett el a nő szeme. – És aztán minden menjen tovább ugyanúgy? Hiszen olyan szépen éltünk eddig, igaz?
– Én… azt szeretném…
– Hogyan képzeled? Elhagyod a gyerekeidet? Apa nélkül nőjenek fel? – vágott a szavába. – És én? Most, hogy mindent tudok, szerinted képes lennék úgy tenni, mintha nem léteznének?
Megrázta a fejét.
– Ugyanaz az élet már nem folytatható.
Márk sértetten szívta be a levegőt. Mi az, hogy nem? Egy próbát talán megérne. Az ember hibázik, de megérdemel egy új esélyt… nem?
Nóra azonban nem hagyta annyiban.
– Ráadásul nem egyetlen gyerekről beszélünk, akit még rá lehetne fogni egy meggondolatlan korszakra. Háromról. Egyébként a lányok édesanyja kifejezetten rokonszenves volt. Gondolom, nem esett nehezedre „tévedni” vele.
A férfi arca megrándult.
– És lám, nálunk nincs gyerek – folytatta a nő. – Talán túl alaposan végezted a hibajavítást? Ugye, kedvesem?
Márk hallgatott. Tudta, hogy sarokba szorították. Mit is várt, Márk Viktor? A titkok előbb-utóbb napvilágra kerülnek. Hány kapcsolat ment már tönkre a párhuzamos élet miatt?
Nem maradt mentsége, Nóra viszont még nem mondott ki mindent.
– Örülnél, ha fordítva történt volna? Ha én állítanék be három gyerekkel a múltamból?
– Valószínűleg nem – ismerte be őszintén. – De legalább megpróbáltalak volna megérteni.
– Ne hazudj! – csattant fel Nóra. – Egy percig sem tűrnéd. Kitennelek az ajtón, vagy te mennél el. Elvégre a lakás az enyém.
Közelebb lépett hozzá.
– Úgyhogy csomagolj, titkos ügynök. A fedősztorid megbukott.
Márk vállai megereszkedtek. Nemcsak a története omlott össze, hanem az egész addigi élete. És Nóráé is – hiszen szerette őt. Ő pedig… ő meg képtelen volt dönteni.
Talán korábban kellett volna irányt választania, és nem két part között hányódnia, mint valami tehetetlen uszadék. Két széken egyszerre még senki sem tudott stabilan ülni.
Mint oly sok férfi, ő is halogatta a döntést. Nórát valóban szerette – a másik kapcsolatot pedig a gyerekek miatt tartotta fenn. És, ha már ott volt, nem tagadta meg a „házastársi kötelességeket” sem. Így aztán sodródott, míg végül mindent elveszített.
A törékeny, szőke feleségből pedig hirtelen jégkirálynő lett. Márk hiába próbálta volna felolvasztani a szívét – az megdermedt.
Nem sokkal később egy bőrönddel a kezében találta magát a lépcsőházban. Nóra rövid útravalót adott:
– Menj. És mostantól kezdhetsz aggódni. Rajtad a sor.
A válás gondolata már megszületett benne; nem volt szüksége hosszú töprengésre. Gyorsan felismerte, mi az egyetlen járható út.
A nők sokszor hamarabb átlátják az ilyen helyzeteket. A férfiak meg… ahogy a nagymamája mondogatta, manapság meglehetősen gyengének bizonyulnak.
És mégis, vajon mire gondolnak, amikor több családot próbálnak fenntartani egyszerre, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne? Gyermetegség? Rövidlátás? Felelőtlenség? Nemtörődömség? Vagy egyszerűen ostobaság?
Ki tudja, uraim.
Pedig aggódniuk kellene. Nagyon is.